AAAARGH AWWW DIIIIIIIIE!!!


Vannak műfajok, amik sose érik el végleges formájukat és minden követőjük törekszik rá, hogy a már létező szabályokat betartsa de a hangzást mégis frissebbé és modernebbé varázsolhassa. A másik oldalon olyan stílusok képviselői találhatók, akik évek akár évtizedek óta változatlanok és a már jól bevált recepttel készítik el évről évre egymástól független, hangzásban és megjelenésben mégis hasonló produktumaikat. A klasszikus Death Metál egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozik de ettől függetlenül lehet-e releváns egy ilyen lemez 2017-ben?

A Cannibal Corpse 2017 november 3.-án jelentette meg 14. stúdió albumát amin a tőlük már jól megszokott stílusban hallhatunk 12 tömör, rövid és brutális szerzeményt. A műfaj egyik alapítóit tisztelhetjük a zenekarban és már csak ezért a tényért is kijár nekik a tisztelet. 14 album minden műfajban komoly teljesítményt jelent hát még egy olyanban, ahol eretnekségnek számít a fejlődés bármi nemű jele vagy műfaji keretek legapróbb kitágítására való törekvés is. Az olyan veteránoknak, mint a Cannibal Corpse nincsen könnyű dolguk hiszen ez a konzervatív megközelítés mód legtöbb esetben nem a zenészektől hanem a rajongóktól származik. Pedig esetükben nem akármilyen zenészekről beszélünk. A csapat minden egyes tagja minden egyes lejátszott hangjukkal arról tesznek tanúbizonyságot, hogy ők kiválóan képzett rendkívül technikás muzsikusok, akiknek bizonyosan lenne igényük a saját maguk által megteremtett műfaj valamilyen szintű tágítására. De legendák ide műfajteremtők oda ők is pénzből élnek és egy olyan underground műfaj esetén, mint a Death Metál még a legnagyobb nevek se kockáztathatnak. így az idei Red Before Black egy újításokat nélkülöző de tisztességes iparos munka lett.


A borítót nézegetve sokaknak értetlenség ülhet ki az arcára, egyfelől a stílus és az explicit ábrázolásmód maradt a régiben de ha már mindenképpen polgárpukkasztás a cél akkor láttunk tőlük már brutálisabb kísérleteket is. Gondoljunk csak például Tomb of the Mutilated albumra, amely miatt és az azt megelőző többi lemez miatt több országban is a betiltott státuszt élvezhette a zenekar hosszú évekig. Ezt a borító olyan semmilyen. Brutális? Igen az. Megrázó? A 21. században már nem hiszem, hogy az lenne. Eredeti? Közel sem!

Ami viszont kiemelkedő az a hangzás. Az egész albumnak kemény mégis tiszta a hangképe és minden hangszer tökéletes egyensúlyban van. Erik Rutan (aki egyébként az Only One Will Die című notában vokálozik is) kiváló munkát végzett a produceri székben. Ilyen erőteljesen még valóban nem hallottunk Cannibal Corpse lemezt megszólalni, ami nagyon sokat hozzá is tesz a hallgatás élményéhez. A gitárok hangja egyszerre vastag és kemény de semmiképpen sem túlvezérelt ami természetes és egészséges hangzást biztosit. A ritmusszekció és szépen kivehető minden pillanatban. A dobok dübörögnek ahogy az el is várható a műfajnál, a basszusgitárnál meg már az is teljesítmény, hogy hallatszik, de még milyen jó, hogy hallatszik hiszen Alex Webster-nek van pár említésre való kiállása.

A dalokat egyesével kielemezni felesleges ebben az esetben elég, ha annyit mondok, hogy aki hallott már Cannibal Corpse számot az tudni fogja, hogy mit várhat ettől az alkotástól. Elmondható az albumról, hogy minőség terén egységes vagyis nincs se kiemelkedő se gyenge pillanata. Egyszerűen egy már régóta létező műfaj stílusgyakorlatáról beszélünk. Meglepő fordulatra senki se számítson itt se szerepelnek szoprán áriák női énekesektől az amúgy is 23 perces nem létező számok középrészében. Viszont, ha csak néhány helyen ugyan de mégis kapunk a gitárszóló megúszására szolgáló Floyd Rose húzogatást, ami már a nyolcvanas évek végén se volt menő viszont a legegyszerűbb hallgatónak is egyértelmű, hogy itt a szóló tudatos elcsalásáról van szó. Ettől függetlenül a két gitáros (Pat O'Brien és Rob Barrett) kiváló munkát végeznek és minden egyes pengetésük arra enged következtetni, hogy kiváló zenészekről van szó. A dobtémáknál se számítsunk arra, hogy deriválnunk kell ahhoz, hogy megfejtsük milyen ritmusképleteket üt Paul Mazurkiewicz. Gyorsnak gyors technikásnak is technikás de semmi újítás nincs benne de ettől függetlenül mindenki szívesen fogja rázni a fejét a tempós témák hallatán. Akárki akármit mond a hörgés egy igenis embert próbáló énektechnika ami rengetek gyakorlást és kitartást igényel (talán többet is mint bármely más technika elsajátítása). Az, hogy George "Corpsegrinder" Fisher még 47 évesen is ilyen biztosan és egyenletes minőségben képes szolgáltatni ezeket a hörgős témákat mind stúdióban mind élőben az mindenképpen kalapemelést érdemel. Talán a legképzettebb zenész a csapatban Alex Webster, akinek a basszustémáira mindig érdemes odafigyelni. A kiállásai is sokszor rendkívül izgalmasak (kár, hogy ezeket is már hallottuk a kilencvenes években).


Talán nem született megkerülhetetlen mestermű és újabb klasszikus se de a Cannibal Corpse megtette a tőle telhetőt, hogy rajongóit kiszolgálja. Egy kellemes de semmiképpen se korszakalkotó hallgatni valóval állunk szemben, amit minden rajongó meg fog hallgatni de ha kimennek koncertre ettől függetlenül azt fogják várni, hogy George Fisher mikor üvölti azt a mikrofonba, hogy HAMMER SMASHED FACE!!!!!!!


Megjegyzések