Cigivel és kólával a zombik ellen - Nyugat+ Zombik

Csepella Olivér, és alkotótársai képregénye, a Nyugat+zombik ebben a hónapban látta meg a napvilágot, hosszas, több évig tartó vajúdás után; a közönségfinanszírozás által megjelenő kiadvány debütálása már-már feltűnően sokszor lett arrébbtolva, különféle indokokra hivatkozva, ezzel nem kis ellenszenvet kiváltva képregényes berkekben. Most viszont látszólag eloszlanak a fellegek, mindenki várja a postást, vagy rohan az átvételi helyként megjelölt kávézóba, de egy biztos: most végre kiderül, mire is vártunk annyi éven át. A boltba belépve nem kellett sokáig keresgélnem a kötetet, az újdonságokat felvonultató részlegen egyből a nyomára bukkantam, rögtön kézbe is vettem, belelapoztam, és megszagoltam, ahogy azt egy tapasztalt képregényolvasó teszi. Külcsínyre (és illatra is) feltűnően nagy a hasonlóság a gimnáziumi irodalmi szöveggyűjteményekkel, amik hasonló méretben és papírra kerültek kinyomtatásra. Utóbbi fless azonban nem idegenedik el a sztoritól, sőt még passzol is hozzá.
Történetünk egy rövid, 3 oldalas bevezető után rögtön belecsap a lecsóba, és a New York Kávéházban találjuk magunkat ezerkilencszáz-nemtudjukhányban, ahol is az illusztris asztaltársaság, Babits Mihály, Tóth Árpád, Ady Endre, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes üldögélnek, a főnök, vagyis Babits előszületésnapja alkalmából. A hangulat poénos és laza, ám amit már rögtön az elején hiányolok, az egyfajta bevezető a karakterek jellemét, tulajdonságait illetően. Az teljesen rendben van, és látszik is, hogy az alkotó tudatában van szereplői milyenségével, ám az semennyire, hogy ezt a tudást elvárja az átlag olvasótól, ugyanis valljuk be, nem sok olyan ismerősünk van, aki mondjuk behatóan ismeri Karinthy Frigyest, vagy Tóth Árpádot, nem úgy mint írót, hanem mint embert. Persze nyilván ez a képregény az emberek ezen igényét, vagy nem igényét is hivatott kielégíteni, de több jelenetnél éreztem azt, hogy itt bizony most nevetni kéne, de mivel nem nagyon ismerem az adott szereplőt, ezért nem igazán jött össze. Poénok és vicces helyzetek azért szerencsére voltak dögivel, Ady "másnapossága", vagy Babits csajozási szokásai kifejezetten megmosolyogtatóak voltak. Visszatérve a sztorira, minden bonyodalom a hatalmas szülinapi tortából előtörő gyilkos hajlamokkal megáldott, hiányos öltözékű nővel kezdődik, aki hőseinkre támad, majd a leverése után a művész úrak azzal kénytelenek szembesülni, hogy itt bizony egy zombiapokalipszis vette kezdetét. Vagyis jobban mondva Babits az, aki ezt szó szerint ki is mondja, kitűnően felismerve a helyzetet.
Ütések, rúgások, látványos, sokszor már elég zsúfolt csihi-puhik jellemzik a 260 oldalas történet magját, és pont ez az, ami nagyon sajnálatos. A történet eleji beszélgetés, Babits és a pincérnő lobbanékony viszonya, az Adyval való véletlenszerű találkozás a mosdóban, illetve a jövőben játszódó részek azok, amik igazán megfűszerezik a cselekményt, ám ezekből koránt sem kapunk eleget, és ezek a remek hangulati elemek elsikkadnak a nagy zombiöldöklés közepette. Persze, ideig-óráig, 10-20-30-40 oldalig vicces ahogy Babits és társai élőhalottakat kaszabolnak, de az alkotó nem tud betelni ezzel a poénnal, és sajnos orrvérzésig (szó szerint!) erőlteti a dolgot. Az viszont rendkívül találó, hogy a Nyugat munkatársai, mint rendkívül kreatív emberek, rájönnek, hogy a leghatásosabb fegyver a vérszomjas zombik ellen a nyugati kultúra ádáz megtestesítői, vagyis például a kóla és a cigi. Amit nem igazán értettem, és nem is lett kifejtve később sem, hogy a hatodik fejezetben hogy a fenében kerül Babits és Ady a jövőbe, de ez még a cameozó két Akkezdet Phiai tagnak is furcsa, amely rész egyébként roppant viccesen sikerült, a két Nyugatos rácsodálkozásával a modern Budapestre, sajnálatos is, hogy olyan hamar vége szakadt annak a kis kikacsintásnak.
A rajzok három alkotó, Csepella Olivér (fő szál), Felvidéki Miklós (jövőbeni rész), és végül de nem utolsósorban László Márk (álombeli epizódok) munkáit dicsérik. A történet nagy részére a raszteres, kevés színt felvonultató pop art stílus a jellemző, ami az igazat megvallva remekül passzol a sztori hangulatához. A kaszabolós tömegjeleneteknél azonban meg kell jegyezni, sokszor igen zsúfoltra sikeredett egy képkocka, és az egy négyzetcentire jutó élőhalottak száma sokszor már túllépte az ingerküszöböt. A kevesebb néha több mondást nem figyelembe véve eléggé túltelített volt sok oldal, amik főleg a kevés színhasználat miatt nem hatottal kellemesen, és káoszt eredményeztek. Felvidéki rajzai stílusban közel álltak Csepelláéhoz, ami elütött tőlük, az egyedül az álomképek voltak, amik a maguk sötét, borongós hangulatával kellő kontrasztot biztosítottak a többi résszel szemben.
A végkifejlet, amit most nem lövök le, azonban mindennemű levezetés nélkül marad; jobban mondva egy képkockát kapunk egy 'vége' felirattal, ami ezt a célt szolgálná, de ez sajnos édeskevés. A nagy harcnak hirtelen csak vége szakad, ám az ezt feloldó, elegyengető beszélgetős-elmélyülős-tanulság levonós rész azonban teljes mértékben elmarad. Mint ahogy már fentebb fejtegettem, pont azok a részek az erősségei a képregénynek, ahol a karakterek kicsit levegőhöz jutnak, így ezért különösen fájdalmas, hogy ez lemaradt a végéről. Összességében azt kell mondjam, hogy a kiadvány a maga nemében egyedi, és a nagy hírnevet elérve mindenképpen mérföldkőnek számít (reméljük ezután több magyar alkotó is felbátorodik), de pont azon aspektusokból kapunk keveset, amik igazán élvezhetővé tennék az egészet. Azt semmiképp nem mondanám, hogy csalódás volt, mert azért okozott kellemes perceket, és olvastatta magát, de ahogy mondani szokás, "nagyobb a füstje, mint a lángja". Olvasásra mindenképp érdemes, az ötlet (és a sztori) kellően beteg és ötletes ahhoz, hogy csak úgy szó nélkül elmenjünk mellette, ráadásul terjedelemben is eléggé kimagaslik az eddigi magyar alkotók által szerzett képregények közül. "Isten éltesse, Babits úr!"

Megjegyzések