Falak mögött

 A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál idén januárban negyedik alkalommal kerül megrendezésre az 50 legfrissebb, legérdekesebb és nemzetközi sikereket elért filmeket a magyar közönség elé tárva. Mehrdad Oskuei rendező 2016-os filmje, a Sötét Álmok (Starless Dreams) két alkalommal került levetítésre a Cinema City Aréna Plázában. A vetítés után egy kellemes beszélgetésben vehettek részt a nézők a rendezővel, ezzel sokkal közelebb hozva a film mondanivalóját és a mögötte rejlő érzéseket és motivációkat. Oskuei minden kétséget kizáróan az a dokumentumfilmes, akinél a kamera nem is lehetne jobb kezekben; célja hogy teret adjon azon embereknek, akiknek hangja nem ér el sokakhoz. "To give voice to the voiceless."

A film teljes egészében egy iráni fiatalkorúak börtönében játszódik, ahol is a nehéz sorsú 18 év alatti lányok töltik mindennapjaikat. Nyilatkozataik rendkívül személyesek, és teljes őszinteséggel mesélnek traumáikról; lopáson, elszenvedett molesztáláson illetve emberölésen túl igen széles a skála. A néző úgy érezheti, hogy teljes mértékben megbíznak benne a film szereplői, amiben nagyban közrejátszik a rendező munkája, aki a mintegy 20 napos forgatási idő alatt (melynek engedélyeztetésére 7 évet várt az iráni kormánytól) nem csak mint szemlélő, hanem mint segítő is volt jelen az intézetben. Sokat beszélgetett velük, megpróbált megoldásokat találni problémáikra, jó ügyvédeket keríteni nekik, illetve amit a legmegdöbbentőbb volt a film után hallani, hogy több az intézetből kikerülő lány boldogulását-továbbtanulását is támogatja Oskuei anyagilag. "A film már több filmfesztiválon is sikereket ért el, ami a lányok érdeme is." - mondta a közös beszélgetésen. Az iráni kormánytól semmilyen anyagi hozzájárulást nem kapott a film, a költségeket teljes egészében Ő állta.

A dokumentarista stílusjegyeket tekintve klasszikus beszélőfejes filmről beszélhetünk, ahol a filmnyelvi bravúrokat, hozzácsatolt képeket, és egyéb felvételeket mellőzve kizárólag az intézetben felvett jelenetekből dolgozik. A téma nehézsége azonban kárpótol minket ezért, bár néha hajlamos monoton tempót felvenni a film a problémák egymás utáni sokaságával. Remény persze van, az egyik lány nevelheti két éves koráig a gyerekét az intézetben, több lány pedig a film készülte alatt jutott ki az intézetből. Az egyéni sorsokat és életutakat hallva azt érezhetjük, hogy ők bizony túl korán nőttek föl; házasság, erőszakos nemi bántalmazás, éhezés, lopás, utcára kerülés, mind azért, amiért rossz közegbe születtek. Ahogy az egyik lány el is mondja, ők nem tehetnek róla hogy megszülettek, ők csak élni szeretnének. A film személyességét egyébként az is kifejezetten erősíti, hogy egy-egy lány például az éjszaka közepén felkelve is beszél a kamerába, a saját gondolatait eljuttatva emberekhez, akik talán megértik őt.

Az érzelmekben, tragédiákban, és persze reményben gazdag filmben szereplő lányok azóta már mind kiszabadultak az intézetből, de sajnos a rendező által támogatott lányok közül is volt, aki újra rossz útra tévedt. A film egyfajta kérdésként is értelmezhető; képesek vagyunk-e megküzdeni démonainkkal és újrakezdeni a rossz irányba tévedt életünket, vagy folytatjuk ott ahol abbahagytuk, még mélyebbre rántva magunkat? Oskuei dokumentumfilm trilógiájának harmadik része megérte a sok várakozási időt és engedélyt, így az üzenet mindenkihez eljuthat, következő filmjének témája pedig a javítóintézet utáni boldogulás lesz.

Megjegyzések