Így élünk Mi - Floridai álom (kritika)

Sean Baker negyedik filmje, a Floridai álom (The Florida project) tegnap volt megtekinthető először premier előtt, méghozzá a Művész moziban. Az érdeklődés hatalmas volt, minden jegy elkelt; sokakat érdekelt az az alkotás, ami miatt Willem Dafoe Oscar-jelölést kapott a legjobb férfi mellékszereplő díjra, és sok esélye is van rá hogy bezsebelje végre ezt a díjat. A film egyik főszereplője, Halley (Bria Vinaite) egy olyan elsőfilmes színésznő, akire Sean az instagram-on keresgélve talált rá, és úgy döntött ő lesz a legalkalmasabb az egész világra dühös, felelőtlen, ám de a gyerekét mindenek elé helyező szingli anya szerepére. Szintén nagy szerepet kap a filmben a gyerekszínész Moonee (Brooklynn Prince), és barátjai, Scooty és Jancey. A hatalmas sikerű Stranger Things sorozat és Stephen King It filmje után már nem lepődünk meg azon, hogy a kamera az átlagosnál több ideig foglalkozik a gyerekekkel, és követi őket mindenhova, legyen az egy szomszédos motel, fagyizó, vagy akár elhagyatott házak. Sőt, bátran kijelenthetjük, hogy a mozis közönség kifejezetten megkedvelte mára a hasonló tematikájú filmeket.
Anya és lánya - Cari Vander Yacht illusztációja
Történetünk egy kínosan rendbentartott külsejű, lilára és sárgára mázolt motelben, a Magic World-ben veszi kezdetét; nyári szünet van, a gyerekek igyekeznek elfoglalni magukat, ám ezek az elfoglaltságok nem is egyszer a felnőttek világával való szembenállást, ellentétet erősíti. Ami számukra vicces vagy mulatságos, az az ott lakókból és mindenki kedvenc Motel-vezetőjébből Bobby-ból (Willem Dafoe) bizony ellenérzéseket vált ki. Filmünk nélkülöz mindenféle luxust és csillogást; a film végig fölhözragadt és emberközeli, és olyan emberi sorsokat mutat meg, mint mondjuk Halley-é, akinek munkanélküliként minden egyes lakbér kifizetését valahogyan ki kell okoskodni, legyen ez parfümök eladása, vagy jegyüzérkedés. Azonban az ilyen szomorúnak tűnő helyzetekbe is képes a film egy kis vidámságot csempészni, és láttatni, hogy milyen fontos is felfedezni a jót még a legnehezebb helyzetekben is. A film már-már dokumentarista jellegűnek tűnhet, és könnyen érezheti azt a kedves néző, hogy itt igazából semmi különös nem fog történni, aminek részben van is valóságalapja. Amennyiben a güriző, létminimum szélén élő személyek boldogulása unalmas, igaza is van, de a film pont hogy ennek ellentétjéről győz meg minket; igenis érdemes benézni a takaró alá, és megpróbálni megérteni hogy miként tudnak boldogulni a hasonló pénzügyi és lakhatási problémákkal küszködő emberek.
Bobby és Halley
 A film a mindennapi élet apró örömeire is kifejezetten felhívja a figyelmet, legyen az az áram visszakapcsolása amiért Bobby heves tapsvihart kap, vagy épp az, hogy a gyerekeknek sikerült egy fagyira valót összekéregetni az utcán. Ezek mind-mind olyan dolgok, amivel akár mi is szembesülhetünk nap mint nap, viszont itt lép közbe az "amerikai álom" eszménye, és a turistaparadicsomhoz, a Disney Land-hez közel elhelyezkedő külsőre mesés színű motel esete, ahol az ott lakóknak közel sem fenékig tejfel az élet. Monnee anyukája, Hallee pedig kifejezetten ellenszenves sok helyzetben, és a naivitással keveredett dühe, melyet mindenkire kivetít, folyamatosan kontrasztot képeznek a történetben. Még akkor is neki áll feljebb, amikor Bobby kisegíti őt egy kínos és veszélyes helyzetben, és végig azt érezzük, hogy pellengéren táncol, és borul az egész kártyavár. Parfümöket vesz meg nagykerben, hogy aztán az utcán sétafikáló embereknek drágábban továbbadja, belépőket ad el a standard ár alatt jócskán, illetve olyan dolgokat is bevállal, amik végképp romba dönthetnek mindent. Ám ő látszólag nem törődik a következményekkel, célja a havi lakbér és a kajára való megszerzése, bármi áron. Azt hiszem nem árulok el azzal nagy titkot, hogy a film végén ki is pukkad az a bizonyos lufi, és a szívszorító tragikus befejezés méltó lezárást nyújt ennek a különleges történetnek.
Filmnyelvileg sem lehet okunk a panaszra, sok szép beállítást kapunk, az orlandoi naplementéket és napfelkeltéket, valamint az ötletes totálképeket beleértve, ahol a gyerekek sokszor parányinak tűnnek a hatalmas és dekoratív boltokkal szemben. Az utolsó jelenet pedig maga a katarzis, és szándékosan üt el a film többi részétől: a gyorsítás és az alatta levő, kifejezetten hangsúlyos zene eltávolít minket a moteltől, aminek majd két óráig mi is részesei lehettünk. Mintha azt mondaná a rendező: eddig és ne tovább! Az igazat megvallva pedig nem vagyok egyedül amikor azt mondom, hogy még szívesen elidőztem volna ott, megnéztem volna Bobby reakcióját az eseményekre, illetve az ott lakók reakcióját, még ha tudom hogy ez teljességgel lehetetlen is. Itt a vége, még ha a lezárás kicsit hirtelennek tűnik is a film többi, sokszor lassabb részéhez viszonyítva. Ha már az előbb kiemeltem Bobby-t, arról még mindenképpen ejtenék pár szót, hogy az ő karakteréből viszonylag keveset kaptunk a filmben, és nem is tudtunk meg róla túl sok dolgot, csak egy parányi szeletet kaptunk belőle és a reakcióiból, de számomra sajnos nem bontakozott ki igazán, pedig kifejezetten kellemes, jóindulatú, sokszor már hősies karakterként ismerhettük őt meg a filmben. 
Végezetül még azt szeretném kiemelni, hogy ez tipikusan nem az a film, amit majd hónapról-hónapra újra elővesz az ember, ugyanis a tematika ezt nem engedi meg; túl nehéz témák kerülnek elő ahhoz. Jó eséllyel aki megnézi, sokáig fogja emészteni, ugyanis rengeteg témát feldob az alkotás amiről érdemes beszélni és gondolkozni, ám mindenképpen egy különleges élményt fog nyújtani az alkotás. Úgy gondolom, ez tipikusan az a film, amit kár lenne pontszám szerint osztályozni, így én el is állnék most ettől a bevett szokástól.

Megjegyzések