Hugh Jackman&the Disney Kidz: A legnagyobb showman

A film Zach Efron, Zendaya és Hugh Jackman főszereplésével a modern cirkuszt megálmodó P.T. Barnum életéből mutat be egy fikcionalizált részletet, az első cirkusz megalapításáig. A történet során Barnum nem csak azért küzd, hogy befektetőket találjon az általa megálmodott Barnum Cirkusznak, megkeresse és hangot adjon a társadalom kirekesztettjeinek,  hanem később saját nagyra vágyásával is meg kell küzdenie a tényleges sikerért.

 The Greatest Showman (2017) 
 

Nem meglepő módon, a musical film egyfajta pozitivitásbomba imázzsal volt hirdetve – az egyediséget és ennek elfogadását ünnepli az egész történet, és a dalok ritmusa és a koreográfia is szinte kivétel nélkül kifejezetten energikus, erőteljes kiállás ezekért az értékekért. Azért persze szomorkásabb elemek is vannak a történetben és ennek következtében a dalokban is: a másság és az egyéni látásmód elkerülhetetlenül  konfliktusokhoz vezet. A Barnum (Hugh Jackman)  által alkalmazott “csodabogarak” a cirkuszon kívül nem találják meg a helyüket a társadalomban: mielőtt “felfedezte” őket, kirekesztettként éltek, és a színpadra állításuk ellen is egyre erőteljesebben tiltakoznak egész tömegek, ami végül a cirkusz leégetéséig fajul.

Aki nem az előadókat kifogásolja, annak pedig Barnummal, van baja: Mr. Bennett (Paul Sparks), a kritikus azt veti a szemére, hogy nem hiteles dolgot árul a nézőknek. Erre a címszereplő legnagyobb showman válasza, hogy ő mosolyt akar csalni a nézők arcára a fantáziavilágával. Bár Barnum nem szégyelli, hogy amit csinál “humbug”, mégis vágyik a kritikus által képviselt emberek elismerésére. Szegény gyermekkora arra hajtja, hogy a középosztály szórakoztatása ne legyen elég számára: a felsőbb társadalmi réteg elfogadott tagjává akar válni.

A film energikus és elsöprően pozitív igyekszik lenni, de Barnum nem tökéletes ember, és ez kicsit aláássa azt amit összehozott a társadalom által kirekesztett csapattal. Igen, az ő látomása kellett hozzá, hogy összerakja ezt a világot és showman-ként tényleg tehetséges, de emberként bőven van mit fejlődnie – amit azért nagyjából meg is tesz a film ideje alatt, de nem elég átfogó mértékben ahhoz, hogy teljesen átszellemülten hagyjam el a mozitermet. Ami számomra a hibáiból a legszembetűnőbb volt, az az, hogy nem foglalkozott eleget a csapatával, illetve, hogy az alap megközelítése ezek felé az emberek felé sem feltétlenül helyes. Például a Hüvelyk Matyival (Sam Humphrey) való első találkozásakor először üzletemberként úgy áll hozzá, hogy úgyis nevetnek rajta, akkor meg mit számít ha valamivel több ember neveti ki, mert ő megfizeti érte. Ez a kissé nyers megfogalmazás nem annak a humanitáriusnak mutatja meg Barnumot, aki rögtön ezután viszont az álmai valóra válását ajánlja fel a törpenövésű fiúnak.  Bár értem, hogy mint showman, növelni akarja a“csodabogarak” hatását azzal, hogy még extrémebbé teszi őket (kövér ember kitömése, magas ember magasítása, stb.), ezek az emberek valamilyen tényleges szociális stigmával küzdenek, és ő úgy néz rájuk mintha ez még nem lenne valahol “elég”.  

Amikor pedig a felsőosztály elismeréséért harcol Jenny Lind (Rebecca Ferguson) operaénekesnő Amerikába hozásával, Barnum konkrétan a cirkuszi csapata orrára csukja az ajtót. Számomra ez egy elég erős vizuális megerősítése annak, hogy nem akarja, hogy átlépjenek egy társadalmi határt, hogy visszarántsák, amikor ő feljebb lépne, nélkülük. Ezek az emberek nem csak érzelmileg, de pénzügyileg is tőle függnek, és kiderül, hogy még csak nem gyakorol velük a következő előadásokra, és alig van jelen a cirkuszban. Ez a fajta viselkedés még önmagában bár nem szép dolog, nem teljesen váratlan, de az, hogy ehhez képest a “csodabogarak” és Barnum családként vannak ábrázolva sok más jelenetben, illetve hogy még a kőszívű kritikus Mr. Bennett  az emberiség ünneplésének nevezi Barnum cirkuszát egy beszélgetésük során, számomra már disszonáns volt.

 Azért nézés közben sok szemcsillogtató pillanat volt. A koreográfia és a filmes eszközök használata nagyon szép a számok alatt, és az ember totál bevonódik az aktuális hangulatba. Én kétszer voltam közel a könnyekhez, egyszer a 'Never Enough' allatt, amit a Rebbeca Ferguson alakította svéd operaénekesnő (izé) énekel, egyszer pedig a nem sokkal ezután következő 'This is Me' markolt jobban a szívembe a film nézése közben. De van pár könnyedebb hangvételű dal is persze, pl az 'Other Side', amiben Barnum meggyőzi a pénzes úri színdarabírót alakító Zach Efron-t, hogy szálljon be a cirkuszba nagyon szórakoztató, és a csapos precíziós üvegcsúsztatásait öröm nézni.

Michelle Williams kedves és életrevaló felesége Barnumnak, aki kiáll mellette jóban-rosszban, de a szerep nem hagy neki sok szerepet azon kívül, hogy a nézője legyen Barnum show-jának, bár a film elején és végén nagyobb köztük a harmónia, amikor Barnumot nem vakítja el éppen a nagyravágyás.

 Zac Efron and Zendaya in The Greatest Showman (2017)

  
A fekete artistalány és felsőosztálybeli színdarabíró kapcsolatát problematizáló társadalmi különbség ábrázolása jó, és a Zach Efron alakította felsőosztálybeli Philip Carlyle, és  Zendaya alakította öntudatos akrobata románca kedves volt. De nekem pl nem volt kiegyensúlyozottan ábrázolva az érzés kölcsönössége. Philip láthatóan az első pillanattól fogva el volt bűvölve, de egy operában való kézcirógatáson, és annak meghiúsulása utáni mérges pillantásokon kívül nem kapunk sokat Anne érzéseiből, egész a 'Rewrite the Stars'-ig, amikor kimondja, hogy ő is akarja a srácot. A szám különösen jól működött nekem az agresszíven visszafojtott és előtűnő érzésekkel telített koreográfiával.
 
 Egy-két helyen azért  kicsit átcsúszott a giccses kategóriába a film (tudom, tudom a musical valakik számára már eleve ebben a kategóriában indul, de  van ami jól esik az ember szívének, és van ami már túl sok, mint pl. nekem Mr. és Mrs Barnum kibékülési jelenete a tengerparton, ahol a lemenő nap fényében lobogtatta a szél a hölgy sálát és aaargh sok volt a telítettség effekt a színeken.)

Számomra a film egyik legélvezetesebb része frissebb arcok voltak: A szakállas hölgyet alakító Keala Settle zseniális, és a katonai álmokat dédelgető törpe növésű Sam Humphrey alakítása is nagyon tetszett. Bár a szurkálódó énem nem tudott attól elvonatkoztatni, hogy a szakállas hölgynek hogy volt olyan szép sima hónalja, ha közben az arcán minden idők no shave november kihívásának egyik dobogós darabja díszeleg...:)

Összességében nekem ez a film öt porondmesteri cilinderből  kettő és fél.

Megjegyzések