Kiút a magányból - Testről és lélekről

Enyedi Ildikó 2017-es, Arany Medve díjas drámájában, a Testről és lélekről című filmben két ember egymásra találásának folyamatát követhetjük végig. Endre (Morcsányi Géza), egy vágóhíd gazdasági igazgatója ebéd közben lesz figyelmes egy új jövevényre, aki szépségével és ártatlanságával teljesen elvarázsolja őt; az új minőségellenőr, Mária (Borbély Alexandra) igen nehezen kommunikál másokkal, zárkózott, magának való típus, autisztikus viselkedéssel, ám Endre közeledése mégis megtörni látszik a jeget. Hosszú az út mindkettejük számára, amit egymás felé kell megtenniük, és többször borotvaélen táncol különös, nem mindennapi, kialakulóban levő kapcsolatuk.


Rengeteg szerelemről szóló filmet láthattunk már a vásznon, ám ez a film mégis kicsit más; egészen furcsa, szokatlan módon közelíti meg és mélyíti el Endre és Mária kapcsolatát, valamint egy pillanatra sem teszi ezt erőltetett, vagy közhelyes módon. Óvatosan, de ugyanakkor nagyon is céltudatosan tárja elénk a rendező két rettentően különböző ember egymáshoz való közeledését, igencsak szórakoztató és megmosolyogtató módon, gondolok itt például Máriára a CD-boltban, vagy az ebéd közbeni félresikerült párbeszédeikre. Enyedi Ildikó mindenféle cukormáz nélkül mutatja meg nekünk szelíd és visszafogott módon valaminek a kezdetét, egy nem éppen barátságos környezetben, egy vágóhídon. Az itt bemutatott brutális, nagyüzemi állat-feldolgozás erős kontrasztot képez az álomképekkel, melyek két nyugodt szarvast ábrázolnak egy téli, hófedte erdőben.

Amikor a vágóhídon elkövetett lopás miatt „nyomozni” kezd a rendőrség, és egy pszichológust (Tenki Réka) is küldenek a dolgozók kihallgatására, szembesül vele Endre és Mária, hogy ugyanarról álmodtak előző este: szarvasok voltak, akik egy erdőben mászkáltak. Ez az a pont, amiből merítkezve szereplőink felbátorodnak, és elkezdenek nyitni a másik felé, a maguk félénk módján. Egyikük már kijött a flörtölés gyakorlatából, másikuk pedig látszólag soha nem is volt benne, és eleinte nem is tud mit kezdeni az új helyzettel, amiből rengeteg humoros megnyilvánulás adódik. Ami a sors fintora, hogy épp két vágóhídon dolgozó ember azonosítja magát szarvasokkal álmaiban, hisz munkahelyükön zsebre kell tenniük az állatokkal kapcsolatos rokonszenvüket. A közös álom, mint fogódzkodó képez hidat kettejük lelke között; elkezdenek megnyílni, és közeledni egymáshoz. A film közben a kamera újra és újra elénk tárja a két főszereplő visszatérő álmát, ezzel egyfajta refrént biztosítva a műnek.


Az Oscar-díjra jelölt magyar film nélkülöz mindenféle akciót, pörgést és látványos effektet, filmnyelvileg nem alkalmaz különösebben kirívó képeket, ugyanis egy sokkal megfoghatatlanabb aspektust vesz célba, mégpedig a lelki dimenziót. Kevés helyszín, pont annyi a szereplő amennyi kell, és többször kapunk lassabb, csendesebb, elgondolkodtatóbb jeleneteket. A hétköznapi megszokott tevékenységek, mint az ebéd a munkahelyi menzán, a gépeket kezelő emberek, és az irodai élet egyfajta ismétlődő elemekként vannak jelen, ám a film nem fullad érdektelenségbe. Külön hozzátesz a történet élvezhetőségéhez két munkatárs, Jenő (Schneider Zoltán), Endre barátja és Sanyi (Nagy Ervin), aki egyfajta riválisként jelenik meg, és látszólag veszélyezteti a Máriával elkezdődő ismerkedési folyamatot. A film végén úgy éreztem, hogy itt lenne még miről mesélni, épphogy csak most kezdődött el valami; túl hirtelennek és nyersnek éreztem a lezárást, mely szöges ellentéte a film lassú, átgondolt menetének. Az utolsó elhangzó mondattal hatásosan engedi el kezünket az alkotás, és késztet arra, hogy átgondoljuk ennek a mondatnak a jelentőségét újra és újra. A film elmondja, amit úgy érzi szükséges, ám egy szóval sem többet. Szerelem, ahogy kevésbé trendi megmutatni. Testről és lélekről. De inkább lélekről.


Megjegyzések