A kis hableány és a szörnyeteg: A víz érintése

Guillermo del Toro idén is egy mesés filmmel jelentkezett: A Golden Globe-díjas rendezésű és zenéjű (Alexandre Desplat) film egyfajta fordított kis hableány történet, ahol egy néma nő összebarátkozik egy kétéltű vízi lénnyel, beleszeret, kimenti őt a emberek keze közül, és végül követi a tengerbe.

A főszereplő Elisa (Sally Hawkins) takarítónőként dolgozik egy titkos katonai bázison a hatvanas évek Amerikájában. Amikor egy kétéltű lény érkezik a támaszpontra, a nőt az első pillanattól vonzza valami a “szörnyetegben”. Kiszolgáltatott helyzete hasonló Elisáéhoz - egyikük sem szavakkal kommunikál a környezetével, és így ki vannak téve annak, hogy érzelmeiket és intelligenciájukat nem tekintik más emberekéhez hasonlónak. A film során nem derül ki, hogy a lény mennyire emberi, de annyi biztosan látszik, hogy vannak gondolatai, kommunikációképes és tud érzelmi kapcsolatot létesíteni, annak ellenére is, hogy az első ember, akivel Amerikában találkozott, kizárólag bántalmazta.

Elisát Giles-szon kívül fekete takarítónő társa, Zelda (Octavia Spencer) segíti a szörny kimenekítésében. Segítségükre van még egy orosz tudós is, (Michael Stuhlbarg), aki eredetileg kémként van jelen a katonai bázison, de miután mind honfitársai, mind az amerikai felettesei a lény halálát kívánják, szembeszegül velük, és lehetővé teszi a lény kiszabadítását. Elisáék szempontjából ez a férfi pozitív karakter, hiába kellene hogy egyértelmű ellensége legyen az amerikai karaktereknek, kém szerepénél fogva. 

 Doug Jones and Sally Hawkins in The Shape of Water (2017)

Elisa A faun labirintusa (2006) főszereplőjéhez hasonlóan egyfajta álomvilágban él: egy mozi fölött lakik, és Giles-szal, homoszexuális szomszédjával (Richard Jenkins)  kívülről fújják a tévében menő musicaleket, olyannyira, hogy a filmszereplőkkel együtt lejtik a tánclépéseket. A nő képzeletének világa és a valóság határa attól a pillanattól fogva elmosódik, hogy meglátja  a kétéltű lényt a katonai bázison. Gyakorlatilag átkerül a valóságból egy másik világba, amit az is jelképez, hogy amikor Elisa romantikus érzelmei a tetőfokukra hágnak, a néző számára  egy fekete- fehér musical jelenet segítségével fejezi ki del Toro. Maga a lény is, aki mintha egy mesevilágból szakadt volna ki, láthatóan vonzódik a mozi mutatta másik világhoz: pl. kíváncsian nézi Giles tévéjét, és amikor egyszer kiszökik Elisa lakásából, a nő a mozi képernyőjére tapadt szemekkel találja. A filmek ilyen erős jelenléte reflektál a filmre magára mint médiumra, valahol tudatosítva, hogy mi, nézők is épp filmet nézünk, de arra is rámutatva, hogy micsoda hatással lehetnek ezek a fantáziavilágok a mindennapi életünkre.

A Sally Hawkins által játszott karakter abban is hasonló a 2006 - os del Toro film főszereplőjéhez, hogy bizonyos értelemben meg kell halni ahhoz, hogy az álmai valóra váljanak. a katonai bázis kegyetlen vezetője, Strickland lelövi Elisát és a “szörnyet” is. A lény azonban különleges hatalom birtokában van: meggyógyítja magát, és Stricklandot egy kézsuhintással elintézve Elisával együtt visszatér az őt éltető vízbe. A vízzel való kapcsolat időbeli keretbe is foglalja a nő életét: folyó parton talált, a nyakán lévő sebek által megnémított lány visszatér a vízhez egy varázslatos partnerrel, aki az eddigi tényleges és metaforikus sebeit az új életéhez szükséges alapvető eszközzé alakítja. A fájdalom ez az átértelmezése különösen fontos, mert a nőt egész eddigi életében korlátozta a hangja elvesztése, és a lény az első aki nem úgy látta őt, mint akiből valami hiányzik.

 A film gonosza Richard Strickland ( Michael Shannon  creeeepy mode-ban) a katonai bázis vezetője, és a lény elfogója, állandó bántalmazója. Amikor a fizikai erőszak nem vezet eredményre a lénnyel való kommunikációban,  Strickland könnyen dönt a kétéltű elpusztítása mellett. Mivel a hidegháborús feszültség és az orosz kémektől való félelem egyfajta érzelmi háttérként van jelen a filmben, Strickland  motivációja többek között "praktikus": ha az amerikaiak nem tudtak hasznot húzni a kétéltűből, legalább a vetélytárs oroszok sem tanulmányozhatják.

A férfi magas beosztású katonai munkája mellett családapa is, de mind a munkájában, mind az otthonában, számomra a “ mérgező férfiasság” (toxic masculinity) példájaként van jelen:  a dühön kívül kevés érzelmi reakciót látunk tőle, a feszült szituációkra a válasza legtöbbször erőszakos, dominanciáját érzékelteti másokkal, ha lehetősége van rá,  és szexuálisan is fenyegetően lép fel pl. Elisával szemben. Különösen ironikus, hogy a vélhetőleg férfi- dominálta rendszer, ami eddig úgy tűnik, jutalmazta Strickland  ezt a fajta magatartását, a kétéltű lény eltűnésekor szinte azonnal megvon minden támogatást tőle. A kém orosz tudós helyzete ilyen szempontból hasonló: mivel nem teljesíti a tőle elvártakat, neki is meg kell halnia, mert az empátia, ami arra hajtja, hogy segítse megszöktetni a lényt, nem érték a felettesei szemében.

Michael Shannon and Michael Stuhlbarg in The Shape of Water (2017)

A történet elején fizikai erőszakra válaszul a kétéltű lény leharapja Strickland két ujját, amit visszavarrnak, és szimbolikus szempontból a film során végig erőteljes üzenetet adnak át: a frissen visszavarrt ujjak vérezni kezdenek egy ponton, jelezve, hogy "vér tapad Strickland kezéhez", és a jelenetben ez össze van kötve azzal is, hogy elnémítani igyekszik a körülötte lévőket (véres kezével befogja a felesége száját amikor az szex közben felhívná rá a figyelmét hogy valami nincs rendben az ujjaival...uuuurgh). Az elhallgattatás motívuma  megjelenik vele kapcsolatban a filmben más helyeken is, többször az alkalmazottjaiba fojtja a szót, és egy jelenetben kitűnik, hogy Elisa némaságát izgatónak találja. A férfi ujjai emellett a film folyamán egyre jobban elrohadnak - számomra ez arra is mutatott, hogy az általa megjelenített viselkedés végső soron önpusztító.

A filmet dominálj a zöld szín: Elisáék lépcsőházának tapétája, a lény vízének a színe, a katonai támaszpont folyosói, a cukorkák, amiket Strickland ropogtat szinte megállás nélkül mind a zöld különböző árnyalataiban jelennek meg. Számomra szórakoztató volt, hogy Giles, Elisa illusztrátor szomszédja először piros desszerttel tervez egy reklám poszter, aztán megkérik, hogy csinálja meg zöldben -  nekem ez utalás volt a rendező 2015-ös Bíborhegy (Crimson Peak) című filmjére, illetve magára A víz érintésé-re is: a korábbi műben a zöld helyett a piros volt erősen képviselve, mint ahogy az a címben is megjelenik.

Számomra az angol cím (The Shape of Water) annyiban kifejezőbb, hogy talán jobban alátámasztja a film egy bizonyos értelmezését. Az angol cím kapcsán nekem úgy tűnt, mintha Elisa egy őt egyenlőként kezelő partner utáni vágyódása formálná a lényt azzá, amire a nőnek szüksége van, hasonlóan ahhoz ahogy a víz felveszi a tárolóedény formáját folyékony állapotban.


Tíz zöldeskék színű kocsiból nyolc.


bónusz ;)   :



Megjegyzések