A Kis Herceg Japánban - Kutyák szigete (kritika)

Forrás: facebook.com/isleofdogsmovie

A kutyákat járvány fertőzi Japánban, így a lakosság védelmében az összes házikedvencet egy szemétlerakó szigetcsoportra száműzik. De a 12 éves Atari nem akar megválni szeretett Spotjától, és egy elkötött kisrepülővel kényszerleszállást hajt végre a karanténben.

Wes Anderson legújabb különleges hangulatú filmje hozza a rendezőtől megszokott egyedi vizuális és narratív stílust, ráadásul A fantasztikus Róka úr óta először ismét stop-motion animációs formában.
A történet fontos eleme, hogy a karakterek gyakran egyáltalán nem értik meg egymást: visszatérő probléma, hogy nem beszélik egymás nyelvét. Érdekes, hogy a kutyák szavait értjük, az emberek túlnyomó többsége japánul beszél. Atari, a főszereplő árva fiú beszédét egyszer sem fordítják le egészen a történet legvégéig (bár akinek van egy kis animejapán edzettsége, többet sejthet a mondanivalójából, és azért az érzelmek a nyelv ismerete nélkül is átjönnek). A dialógus háttérbe szorulása miatt nagyobb hangsúly kerül a film zenéjére, amiben sok a japán hangulatú dobolás - mindenképpen érdemes külön is hallgatni a filmzenét!

További érdekesség, hogy a demokráciára is valahol kritikusan reflektál a film. Mind az emberi, mind a kutyavilágban megjelenik, hogy bár alkalmazzák a rendszert, nem működik megfelelően: a gazdájuk nélkül maradt kutyák elvileg mind alfahímek, vezetők, ennek ellenére minden ügyben kényszeresen szavaznak, és egy kritikus pillanatban pont a szavazás miatt döntésképtelenek. De az embereket vezető Kobayashi kormányzóról kiderül is kiderül, hogy nem teljesen demokratikus alapú a hatalma: csalással, megfélemlítéssel, sőt emberéletek árán tartja meg az irányítást.

Forrás: facebook.com/isleofdogsmovie

Wes Anderson egyik kedvelt rendezőm, és nagyon vártam ezt a filmet, de valahogy nem tudtam bevonódni az általa teremtett világba. Mintha az ábrázolt japán kultúrából a stilizáltságot is átemelte volna: nehéz volt érzelmileg a kapcsolódnom szinte kifejezéstelen arcú karakterekhez. És ez nem a médiumon múlik: több nagyon is expresszív stop-motion karakterrel is találkozhattunk az elmúlt években. Az arcmimika egy részét itt érthető módon átveszi a testbeszéd, amit mind a kutyák, mind az emberi karakterek használnak az érzelmeik, gondolataik kifejezésére. De Wes Anderson itt sem könnyíti meg a néző dolgát, mert filmjeiben rendszeresen az átlagostól eltérő viselkedésű karakterekkel dolgozik.

A néző és filmvilág közötti távolságot a történetben használt színek is növelik: a színpaletta melegebb árnyalatait figyelmeztető pirosak és lázas sárgák adják, de túlnyomórészt törtfehérek, a fakósárgák és szürkék uralják a képernyőt. Az animált világ összhatása így valahogy ridegre sikerült.

Összességében  egyedi hangulata miatt mindenképpen érdemes megnézni a filmet, de ebben az esetben kivételesen nem a feliratos verziót javasolom: a képernyőn néha annyi így a felirat, hogy nehéz követni.

10/7,5

Akit érdekel, hogy hogyan készül egy ilyen film:



Megjegyzések