Düh, gyűlölet, elkeseredettség, ahogyan még nem láthattuk - Három óriásplakát Ebbing határában

Az elmúlt időszak egyik legnagyobb díjesőjét hozó film  a Három óriásplakát Ebbing határban  volt. Először a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, ahol nagy sikert aratott, majd besöpört négy Golden Globe-díjat és hét Oscar jelölést szerzett, melyből kettőt megkapott.
Vizsgáljuk meg közelebbről, hogy a Martin McDonagh által rendezett dráma, miért aratott ekkora sikert.


A film egy fiktív amerikai kisvárosban játszódik, melynek alapkonfliktusát Mildred Hayes (Frances McDormand) lányának egy évvel ezelőtti brutális körülmények közötti meggyilkolása adja. A tettest nem sikerült kézre kerítenie a kisvárosi törvényszolgáknak, ezért Mildred elhatározza, hogy kibérli a város határában lévő, régóta használaton kívüli három óriás plakátot és azok segítségével újra lánya gyilkossági ügyére tudja irányítani a köz figyelmét. A média egyből felkapja a témát, viszont a plakátokon elhelyezett üzenetek túl offenzívra sikerültek, ami a kisközösségből nagy felzúdulást vált ki.

Az alkotás nagyszerűen ábrázolja a déli kisvárosi amerikaikról elterjedt sztereotípiákat: a közösségen belüli merev hierarchikus berendezkedést, a marihuána fogyasztókkal szembeni erőteljes fellépést - miközben a fél város alkoholistákból áll - rasszista rendőröket, családon belüli erőszakot, amihez egyébként senkinek semmi köze és még folytathatnám tovább a listát, viszont ez még mindig csak felszín. A történet előrehaladtával egyre mélyebben látunk bele az egyes karakterek szerepválságába és szép lassan arra eszmélünk, hogy mi is együtt szorongunk az adott szereplővel. Személyes kedvencem a Sam Rockwell által megformált Dixon fakabát volt, mivel a legnagyobb jellemfejlődésen Ő ment keresztül. Bunkó fajgyűlölőből eljutott az önfeláldozásig, ami valljuk be nem kis teljesítmény.

A film nézése közben szinte konstans frusztrációt éreztem, mivel nagyon lassan kezdtek el feloldódni az egyes karakterek közötti ellentétek és az egyéni problémák is egyre megoldhatatlanabbnak tűntek, amit csak mélyített a rendőrfőnök őszinte, merész húzása. Igaz, erről kiderült később, hogy sorsfordító jelentőséggel bírt, de addig amíg bekövetkezett az általa elérni kívánt hatás, csak berobbantotta a levegőben nagymértékben koncentrálódott puskaport.

Az egyetlen dolog amivel elégedetlen vagyok az a befejezés, vagyis annak a hiánya. A film alapkonfliktusát nem sikerült megoldani és az sem derült ki, hogy a végén milyen döntést hozott Mildered és Dixon, de nagyon sokat megtudtak önmagukról és társaikról az egyes szereplők, ami már önmagában is hatalmas teljesítmény. Nálam ez a film bőven nyolc fölött van egy tízes skálán, mindenkinek ajánlom, aki egy szép képi világgal felvértezett sok szálon futó drámát akar megtekinteni.

Megjegyzések