A lelketlen hős - DCNK #37-38 - Zöld Íjász: Tegez

A Nagy DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény 37. és 38. kötete ezúttal egy olyan DC hőst állít középpontba, aki a sorozatban eddig még nem kapott önálló történetet; Ő a Zöld Íjász, vagyis Oliver Queen. A néhány éve elindult, és máig futó sorozat, az Arrow a nem képregényes nagyközönséghez is közelebb vitte a karaktert, és bár a Stephen Amell által alakított figura modernebb külsőt kapott, a széria alapjául szolgáló karakter kinézetre inkább közelebb áll mondjuk Robin Hood-hoz, mint a TV-sorozatban megjelenített image-hez. 
A Tegez című, nyolc részes sztorit két kötetre bontva olvashatjuk a szokásos 1-1 kiegészítő történettel. Az író Kevin Smith (Shop Stop, Pókember és Fekete Macska különszám 1-2) egészen egyedi és agyafúrt módon, ám mégis kreatívan hozza vissza ebben a sztoriban Oliver-t a DC Univerzum aktív hősei közé. Miután egy repülőgéprobbanás következtében az Igazság Ligája tagjai és szerettei (jogosan) halottnak hitték, és jó ideig nélkülözték, képregénykarakter lévén ebben a történetben "támasztják" fel. Ami nehezíti visszatérését, az nem más mint amnéziája és félelme a modern technológiától, valamint bizalmatlansága a Liga új tagjaival szemben.
Az első kötetben levő sztori (1-4.) nehezen indult be, ugyanis kissé szaggatott volt a narratíva, sokat ugráltunk ide-oda a helyszínek és szereplők között, illetve több párbeszéd is volt, ami aránytalanul hosszúra és elnyújtottra sikerült, néhol már kicsit unalmas is volt. A kikötőben levő harc a Rájával Aquaman-nel karöltve viszont kifejezetten felrázta a kissé lapos kezdést, és a Liga őrtornyában levő rész is poénosra sikeredett. Superman például ezzel magyarázta késését a gyűlésről: "Bocs, elkéstem. Valami idióta megpróbálta felrobbantani a metropoliszi szupervonat sínjeit."
A második kötet ezzel ellentétben sokkal jobban egyben volt; a gyilkos gyerekrabló karaktere, a misztikus szál, Oliver feltámadásának mikéntje, illetve a végső harc is ötletesre sikeredett. Ezekben a részekben érezhető volt, hogy Smith sokkal inkább szabadjára engedte a fantáziáját, Oliver visszatérésének háttere már-már az abszurditás határát súrolja, de pont ezért tetszik, elég erősen merész és képregényes beállítottságra vall. Sandman beemelése a gyilkos motivációjának a fejtegetésénél pedig váratlan és kreatív is volt egyben.
A történet rajzairól kizárólag pozitívumokat tudok csak írni: Phil Hester munkái Ande Parks kihúzásával teljesen összhangban volt; erőteljes, határozott, szögletes, vastag kontúrral ellátott karakterek, határozott és éles fény-árnyék kontrasztokkal. Akár több ideig is érdemes elidőzni 1-2 képen, és bár a többszereplős totálképekkel sem volt semmi gond, azért mégiscsak a közeli, illetve nagy, egészalakos képeken tudott igazán kibontakozni a rajzol. Néhol érezhető volt egy kis rajzfilmes hatás is, például amikor Batman a TV-felvételeket nézegeti a barlangjában, a mimika és a fények stílusa is azt a hangulatot juttatta eszembe.
Ami főleg az első kötetnél volt meghatározó negatívum a kötettel kapcsolatban az az, hogy hemzsegett a félrefordításoktól, illetve magyartalan kifejezésektől. Azon már sajnos meg sem lepődik az ember, hogy olyan logikai bakik is előfordultak, hogy Kevin Smith-re először íróként, majd rajzolóként hivatkoznak. A "Szuperman" név után a Faggató (Question) már kifejezetten kreatívnak hatott, de számomra eléggé megakasztották az olvasást a gépies, sokszor tükörfordításban prezentált szövegek, ami főként az első kötetnél volt megfigyelhető. A második érdekes módon már sokkal kevesebb hibát tartalmazott, és bár a gépiesség itt is előjött, sokkal gördülékenyebben tudtam olvasni a második részt. Nyilvánvaló, hogy nem egy ember fordította ezt a két kötetet, sőt még akár köteten belül is lehetett felosztás (lásd: Szuperman - Superman), ami sajnos az élvezhetetlenség felé sodorja az olvasást. Értem én, hogy nagyüzem van, kéthetente kell új részt prezentálni, de a fordítás nagyon is fontos egy ilyen sorozat keretében is, és ennek rossz minősége sokaknak el is veheti a kedvét az olvasástól. Én azért igyekszek kitartani.
Összességében egy nagyon jó kis Zöld Íjász sztorit kaptunk, amiben nem csak a karakter, de a közvetlen környezete, hőstársai, és tágabb környezete is nagy szerepet kapnak. A második kötet lendületes és izgalmas történetvezetése kárpótol az első rész lassabb és bizonytalanabb hangvételéért, ha egyben olvassa az ember, akkor elég feltűnő ez a különbség, a fordítást is idevéve, ami a másodikban már kevésbé volt zavaró.



Megjegyzések