A fejlődés kulcsa - Predator: A Ragadozó (spoilermentes kritika)

Időről-időre felbukkan, az emberek pedig jószerivel nem tesznek mást, mint hogy hullanak, akár a legyek... Vértócsákat és emberi maradványokat maga mögött hagyva a vadászatnak él, nem létezik számára határ. Technológiája és képességei fejlettek, de mi van akkor, ha önmagán túllépve képes ez a faj is a fejlődésre valamilyen formában? Hát az, hogy az emberek jó nagy szarban vannak!
Shane Black legújabb Predator mozija szemérmetlenül csap bele a lecsóba már az első jelenetben, és egy igazán horrorisztikus felütéssel alapozza meg ezt az epizódot. A filmben elejtett utalásoknak köszönhetően az előző részek ismerete nélkül is élvezhető új részben nem csak a Predatorok hibridizációjának, hanem a filmműfajok keveredésének is szemtanúi lehetünk; a hátborzongató és naturalista gore-tól a horrorvígjátékon át a sci-fi-in keresztül a tökös akciófilmig széles a skála, a film pedig látszólag nem akar elköteleződni egyik műfaj mellett sem. A stílusos zenei aláfestés és a méltán híres Ragadozó által kiváltott események nem egyszer a 90-es évek filmjeinek a hangulatát tárják elénk, olykor már aranyosan komolyanvehetetlen elemekkel fűszerezve.
A Ragadozó Földre érkezését követően elszabadul a pokol, amelyet egy új, fejlettebb Predator érkezése is súlyosbít. A földönkívüliekkel való harcban egy szedett-vetett katonai alakulat, egy kisfiú és egy tudós nő a Föld reménysége arra, hogy megszabaduljon az Univerzum legveszélyesebb vadászaitól. A Predatorok más fajokkal való hibridizációja, valamint fejlődésük kulcsa szintén a Földdel van kapcsolatban, így újdonsült hőseinken és a kormány emberein múlik, hogy sikerül-e megfékezni a kegyetlen gyilkológépeket.
Sokszor nem tudtam eldönteni, hogy komolyan kell-e venni a filmet, vagy sem, de aztán a 18-as karikát kétszer aláhúzó repülő végtagok és emberi belsőségek áradata mindig ráébresztett arra, hogy itt bizony nem babra megy a játék. Thomas Jane agyament alakítása üde színfoltja volt az egész hóbelebancnak, és az állandó poénkodás mellett a 90-es évek feeling is aranyos volt. Amit értékeltem még, hogy több hasonló kaliberű gyilkossal ellentétben itt valóban érezhettük azt, hogy ettől a karaktertől tartani kell, és merő kegyetlensége fizikai küllemével nyakoncsapva többször hidegkirázós érzést válthat ki belőlünk.
A kisfiút, Rory-t (Jacob Tremblay) és a leharcolt veteránt, Braxley-t (Thomas Jane) leszámítva azonban a Ragadozót nem ideértve kevés érdekes karakterrel találkozhattunk, arra viszont tökéletes volt még a legjelentéktelenebb katona is, hogy egy-két ízléstelenebb poént elsüssön, és jót röhögjön rajta. A történettel is voltak gondjaim, a legtöbbször azt éreztem, hogy a kormány és a McKenna közötti érdekellentét igazából csak az akciójelenetek fokozására szolgál, és nem arra, hogy előrébb kerüljünk a sztoriban. Sok akció, még annál is több poén, nem kevés vér, félelmetes Ragadozó(k), ugyanakkor összeszedetlen és felesleges elemekkel tarkított történet. Az utolsó jelenet pedig már csak hab volt a tortán, egy ekkora mindfuck lezárást azonban bőven kiérdemelt a film, az esetleges folytatást tekintve azonban ez így kicsit kevés és összeszedetlen volt. Mindenesetre jó, ha van nálunk egy "Predator gyilkoló", bármikor jól jöhet!




Megjegyzések