Anyja, lánya, unokája vs. a Behemót Gyilkológép - Halloween (kritika)

A megállíthatatlan, szótlan gyilkológép ezúttal három kihívóra akad; Laurie (Jamie Lee Curtis) sok évnyi készülődés után lányával (Judy Greer) és unokájával (Andi Matichak) karöltve próbálja a pokol legmélyebb bugyraiba taszítani azt a kultikus karaktert, akit természetesen több évnyi börtönbüntetés sem tántorít el a kaszabolástól. Az alapvető emberi szükségleteken felülemelkedve nála valószínűleg nem az evés-ivás szerepel a piramis legalján, hanem a gyilkolás, és ennek mániákus újraélése. Michael Myers (Nick Castle) minden porcikája megfelel a horror-főgonoszok alapvető kritériumainak: nem beszél, bárhol otterem térkép vagy bárminemű előzetes tájékozódás nélkül, a jelenléte pedig a sz@rt is kiijeszti mindenkiből, aki meglátja őt. Még a nézőből is.
A legújabb Haloween film a horror folytatásokhoz megszokott módon csap bele a lecsóba, szép fokozatosan: Myers-t az elmegyógyintézetben töltött évek után, a sikertelen rehabilitáció miatt átszállítják egy olyan intézetbe, ahol már kevésbé adnak az ott raboskodók lelki világára és annak megértésére. A szállítás során természetesen hiba csúszik a számításba, Myers pedig - ahogy azt a Horror Nagykönyv diktálja - megszökik, hogy több évnyi kihagyás után ismét egy emlékezetes Haloween-t teremtsen mániája kiélésével.

Laurie unokájának világa és barátai biztosítják a recepthez a tiniközeget, persze csak addig, míg szép sorban ki nem hullanak, és a figyelem Laurie-ra és családjára összpontosuljon. Az 1978-as Halloween film közvetlen folytatásaként nagy hangsúly tevődik a szörnyű események által kiváltott paranoiára és megszállottságra. Laurie egész életében a nagy visszavágóra készült, és még ennyi év után sem tudta maga mögött hagyni múltját. Mondjuk mindezt nem valami könnyű úgy, ha az a bizonyos gyilkos épp megszökött, és a házad felé tart.
Idegesítően béna és jellemtelen szereplőkből azért most is kaptunk, nem is keveset, az oknyomozó újságírók pedig, akik jelenlétéből többet is ki lehetett volna hozni, feltűnően elhanyagolták, hogy a figyelem inkább a részeg fiatalok trancsírozására essen. Ha már olyan hangsúlyos volt a jelenlétük, hogy a legelső jelenetben is az újságírópárossal indít a film, elvártam volna egy kicsivel nagyobb szerepet nekik, a sok hasonszőrű karakter helyett. Az utóbb említett első jelenet, és az opening credits azonban kiváló alaphangulatot teremtett ennek a folytatásnak.
No, de ki nevet a végén? Köszönhetően a visszatérő Laurie karakterének és sok évnyi felkészültségének, az áldozat szerep itt már szerencsére nem redukálódik le a menekülök-elesek-vége trióra, hanem megteremti a kellő esélyeket ahhoz, hogy szembeszállhasson egy olyan vérengző megalomániással, amilyen Mike Myers is. A tapasztalat és felkészültség ellenére azonban Laurie is akkorákat bénázik, hogy többször legszívesebben elvennénk tőle a fegyvert, hogy végezzünk a hívatlan vendéggel. Kettejük harca azonban igazi beteljesülés, hisz más okok miatt, de mindketten arra vártak, hogy végre rendezhessék a számlát. A feszültség, amit a film alatt érezhetünk, nem a - jelen esetben egyáltalán nem túltolt - vérengzésen van, hanem az elnyomó és az elnyomott harcán. Azon a különös reláción, mely 40 év után is fennmarad a két kulcsfigura között.
Az alaphangulat többnyire próbált komoly maradni, de azért volt egy-két megmosolyogtató rész, ami oldotta a feszültséget. A kevés jump scare-nek kifejezetten örültem, nem akarta mindenképpen a frászt hozni ránk a készítők, Myers karaktere és tettei így is elég hatásosra sikeredtek. Az újságíró páros háttérbe szorulását, és az érdektelenebb karakterek előtérbe helyezését kicsit bántam, a finálé azonban igazán menőre sikeredett. Folytatás lévén elviselhető darab volt, a gyilkos karakterében pedig rengeteg lehetőség van, ami itt nem feltétlenül lett kihasználva. Viszlát(?), Myke.

Megjegyzések