Lőporos kalapok - Napszállta (kritika)

Nemes Jeles László második filmjében igyekszik egyéni látásmódjával, filmformanyelvi kalandozásaival, és történetmesélési módszerével előző filmjét, a Saul Fiát olyan mértékben felülmúlni, amennyire csak lehetséges. A szereplőket hátulról követő nézőpont, a mélységélesség játékok és a megszállottság eluralkodása a főhősön; ezek az aspektusok, melyek a rendező előző filmjének is alapját képezték, itt is markánsan előbukkannak, hogy a teljes bizonytalanságba és káoszba taszítsák a nézőt.
Történetünk 1913-ban, hazánk fővárosában játszódik, központi helyszíne pedig a Leiter kalapszalon, ahova sok év után tér vissza a ház egykori lakója, és egyben egyetlen (?) élő leszármazottja, Leiter Írisz. A szalon vezetője, Brill Oszkár azonban nem épp a legboldogabb a lány visszatérése kapcsán, így kiadja az útját, mígnem belátja, hogy Írisz mindenáron maradni akar, így munkát ad neki. Egy váratlan betörést követően Írisz megtudja, hogy van egy bátyja, aki talán még mindig él, ám senki sem akar róla mondani semmit. A lány az egész városon átívelő hajszába kezd bátyja után, mely kalandozás Budapest legsötétebb bugyraiba vezeti el őt.

A főszereplő megszállottságával alapból nem is lenne semmi baj, ha ezt nem kifejezéstelen arccal, és elharapott dialógusok útján vinné végbe. Az első pár jelenet után joggal várnánk el, hogy valamennyire helyzetbe kerüljünk, és "okosabbak" legyünk a helyzetet illetően, de ez a megvilágosodás a film végére sem következik be. Rejtélyek, ármánykodások, rablóbandák, perverz osztrákok és megannyi rejtély Íriszt és a bátyját illetően, melyek egyáltalán nincsenek kibontva. Sokszor az az érzésem volt, hogy minden szereplő többet tud nálam, a Nézőnél, amivel alapból nem is lenne baj, ha a film végére ez valamelyest változott volna. A film értelmét és a végkifejletet illetően pedig csak találgatni lehet, hogy itt most mi is a titok nyitja.
Hol van Kálmán?
Írisz bátyjának felkutatása megannyi érdekes helyszínre vezet el, és még izgalmasabb karakterekkel találkozik össze, ám a film olyan, mint egy kevésbé kellemes, kesze-kusza álom. Utalgatások és félszavas kijelentések azok, amik az elvileg még élő Kálmánról tanúskodnak, de ugyanúgy ahogy Írisz, mi magunk sem tudunk meg többet erről az elveszett testvérről. A kissé monoton és egyhangú történet fogyasztása közben mintegy villámcsapásszerű meghökkenést vált ki egy pisztolydörrenés, de hogy kik is ezek a "felébredt" banditák, azt már nem kötik az orrunkra. Ezáltal sajnos az egész banda létezése megkérdőjelezhető a film előremozdítását illetően, hisz még csak azt sem tudjuk, mit akarnak pontosan. Felgyújtani egy kalapszalont, mely a bécsi udvar egyik kedvence, ezzel beintve a Monarchiának? Talán. Csak találgatni tudunk.
A Napszállta teljes egészében egy talány, melynek megoldása szinte lehetetlen küldetés. A filmformanyelvi finomságok, remek zenei aláfestés, és érdekfeszítő alapötlet azonban lufiként pukkan ki a stáblista megjelenésével. Igaz, hogy nem fogták rövidre a film játékidejét a maga 144 percével, de a végén még azért reménykedtem, hogy lesz egy nagy katarzis, ami után mondhatom hogy "basszus, erre nem is gondoltam volna!" Ehelyett a befejezetlenség és zűrzavar érzetével hagytam el a termet. Nincs azzal semmi baj, ha egy film nem akar mindent a néző szájába rágni, de ez így, ebben a formában túlzás volt. A történet mártírhalált halt a filmformanyelvvel és titokzatossággal szemben.

Megjegyzések