Borzongás Gotham-ben - DCNK #51 - Batman: A nevető ember, Arkham Elmegyógyintézet

Vannak olyan képregénytörténeti mérföldkövek egy-egy karakter életében, mely történeteket azoknak is kifejezetten ajánlott elolvasni, akik esetleg alapból kevésbé szeretik az adott karakterről szóló képregényeket. Ezen opció fennállhat akár egy zseniális író, vagy egy mesteri rajzoló miatt, vagy csak szimplán azért, mert maga az egész annyira rendhagyó és különös, hogy mindenképp érdemes tenni vele egy próbát. Azt külön hangsúlyoznám, hogy az ezen kategóriába tartozó, különlegesebb, kivételesebb darabok nem feltétlenül az esztétikai szépség miatt válnak meghatározóvá; ezek a történetek általában megosztóbbak a rajongók és a laikusok körében is, ahogy ez jelen történetünk esetében is fennáll. A DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény 51. kötetének második története a magyar kiadásban már egyszer megjelent, és sokáig ritkaságnak számító Arkham Elmegyógyintézet (Arkham Asylum), mely Grant Morrison és Dave McKean alkotópáros nevéhez fűződik, és eredetileg 1989-ben jelent meg Amerikában.
Morrison története a Batman-képregények egyik legmeghatározóbb épületéhez, az Arkham Elmegyógyintézethez köti a cselekményt, és mesél el egy dermesztően hátborzongató estét az intézetben. Gordon fülest kap, miszerint az elmebetegek átvették az irányítást az intézetben, és mindenáron Batman-t akarják. A túszok érdekében Batman besétál az őrültek közé, hogy kezdetét vehesse az egész estén át tartó rémálom, melynek porondmestere nem más, mint az őrült bohóc, Joker. A történet másik szála az intézet alapítójának tragikus életútját meséli el, amely miatt a jelen eseményei még vérfagyasztóbbak és ridegebbek lesznek.
Ahogy haladunk előre a történetben, mi magunk is elmerülünk a sötétségben, ahogy Batman-t is magával rántja az az őrület, ami az egész intézetet körülöleli. Minden sarokban és helyiségben egy újabb rém ólálkodik, akik bár kegyetlen gyilkosok és bűnözők, mentális állapotuknál fogva teljesen más játékszabályok érvényesek velük kapcsolatban. Maguk az ott dolgozók is egy más értékrend szerint kénytelenek az épület falai között létezni, főleg ha Joker az aktuális intézetvezető. A történetet olvasva taszító, elidegenítő és kissé zavart érzés az, ami visszaköszön az olvasóra; köszönhető ez egyrészt Morrison különleges, ugrándozó, néhol összezavaró történetmesélési stílusának, és Dave McKean az absztrakttól egészen a fotorealisztikus irányzatig terjedő borongós, sötét, horrorisztikus munkáinak. Batman ellenfeleit már rengeteg korábbi rajzoló által láthattuk, de ahogy a jelen történetben mutatkoznak meg, az egy egészen új megvilágításba helyezi őket, hogy újra ráébredhessünk, mennyire taszító és kegyetlen teremtények ezek, akiknek az emberi élet értéke mit sem ér.
A horrorisztikus megközelítésmód, egyedi panelelrendezés, kifinomult képi világ és újszerű, a fővonalas DC-képregényekre kevésbé jellemző történetmesélési mód miatt az Arkham Elmegyógyintézet kifejezetten érdekes lehet nem-képregényrajongó olvasóknak is, esetleg azoknak, akik a kommersz szuperhősös DC és Marvel történeteket kevésbé szeretik. Sötét és nyomasztó jellege, illetve a hátborzongató lények és vérfagyasztó hangulat miatt pedig a horror kedvelőinek is érdekes élménynek ígérkezik. Ékes példája annak, hogy vérontás és akciójelenetek nélkül is el lehet mesélni egy ilyesfajta horrorisztikus Denevérember történetet.
Kötetünk első története magyarul már szintén debütált, ez pedig nem más, mint a Joker karrierjének kezdetét középpontba állító A nevető ember (The man who laughs). Hangulatában ez már sokkal inkább közelebb áll a fővonalas Bőregér történetekhez, időben pedig Batman karrierjének kezdeti szakaszába repíti vissza az olvasókat Ed Brubaker története. Igazi nyomozós, klasszikus hangulatot idéző detektívsztori, ami egy frappáns, kerek sztorit mesél el Batman és Joker első nagy megmérettetéséről.



Megjegyzések