Hősök voltak, vannak és lesznek - All Superheroes Must Die (2011)

Jelenleg a szuperhős filmes univerzum már ott tart, hogy egyre több sötét karaktert sikerül bemutatni a sok fényes hacuka és ezerszer elmondott egysorosok mellett. Azonban nem volt ez mindig így, hiszen még az évtized elején is csupán kialakulófélben volt a nagy Marvel univerzum és csak a Kick-Ass merte felvállalni azt a keménységet, ami a hősök hátterét hálózza be. Általában a low-budget filmes világ gyorsan reagál a nagy változásokra, és így egy évre rá meg is jelenhetett ez a lehangoló történet.

Jason Trost baljós víziójában a szuperhősök a kisvárosukban kábultan arra ébrednek, hogy minden szupererejüket gátolta valaki. Hamar egymásra találnak, majd ráébrednek, hogy ami könnyedebb mókaként kezdődött, az immár minden, csak nem a derűs jövőkép: az életükre törtek. Egy megalomán gonosz karakter, aki Rickshaw névre hallgat (talán nem véletlen, hogy rímel a Jigsaw álnévre...), és teljesen ráunt arra, hogy állandóan jönnek a hősök és jól helyre teszik a gonoszokat. Nem járható út ez egy ekkora elmének, így halálos játékot eszelt ki a hősöknek, melyben feladatokat kell teljesíteniük, és küzdeniük kell nem csupán az idővel, a csatlósokkal és egymással, de az is fontos szempont, hogy lehetőleg minél több túszt kimenekítsenek a halálos játszmából.



A felvezetés és a játék maga ismerős lehet a Menekülő ember című alkotásból, mely az ember konkrét kivéreztetésére tör, hogy aztán megcsócsálja a fals hiteket és kényszeresen bizonygassák a gonosz erők, hogy cseppet sem igazhitűek akarnak jót cselekedni. Az örvényszerűen magába húzó idea itt is megjelenik, bár sokkal kevésbé nyíltan, ugyanis a legtöbb jelenetben vagy egymással beszélgetnek, esetleg vitáznak, vagy valamiféle indokolatlan forgatókönyves pihentetést érzékelhetünk, ami nem tesz jót a filmnek.

Meglepő, de a karakterek jobbára rejtve maradnak előttünk, annak ellenére is, hogy elképesztő sok dialóguson át vezet az út a megoldásig. Ez az óriási ziccer később pedig megbosszulja magát, ugyanis nem tudjuk igazán beleélni magunkat a főhős döntési kényszerébe, bármennyire is látjuk, halljuk és érzékeljük azt, mi vezetett a tragikus hős utolsó estéjéhez. A hősök szupererejéből semmit nem érzékelünk, ami egy okos húzás volt, pont azért, mert így sikerült lefaragni a büdzséből. Ennek ellenére vannak élelmes megoldások és a lángszórós Uncle Sam karakter olyannyira utalás a klasszikusok felé, hogy ilyeneket képtelenség elrontani. A színészek is inkább a szkript áldozatai lettek, néhol viszont túlzottan kevés érzelmet jelenítenek meg, ami keverve az inkonzisztens karaktertulajdonságokkal, bizarr módon taszítják a nézőt.


Egyedül James Remar-t érdemes megemlíteni, aki remekül hozza Rickshaw karakterét, pedig a legtöbb esetben csak a tévés bejelentkezésekben látjuk, de azokban kiváló hangsúllyal érvel, mozog és gesztikulál. Az akciók egy része kissé értelmezhetetlen, ugyanis a vágásokon lehetett volna még dolgozni. Ez sajnos elég nagy hibája a filmnek, ami mindvégig akadályozza a teljes hatást. A természetesség hiánya a beállításokban és az emberek mozgásán is tetten érhető, így sokkal inkább tűnik a film egy sikerre éhes diákfilmnek. A zene nem számottevő jelenség a filmben, míg a világosításra nem lehet panasz, bár az utcai jeleneteknél helyenként túlságosan sötét minden és kétlem, hogy ez lett volna eredetileg is a terv.


Vannak nagyon jó ötletek és egy remek főgonosz, melyek miatt egy nagy filmrajongónak érdemes lehet végigülnie a filmet, de összességében nem ad annyi élményt és emléket a rengeteg közeli plán, hogy ettől meghatározó filmnek lehessen nevezni. Mindenesetre az alaptézis mindmáig ritkán használt és további figyelemre méltó, addig pedig a kevés alkalmazott szkriptből egy marad ez az alkotás.



Megjegyzések