Mardosó bűntudat - Hihetetlen Pókember #42 (2018/6): Senki sem hal meg 1-2. rész

A Pókember - és természetesen más - képregényekben folyamatosan felszínre törő gyász lehet akár egy nehéz döntés, vagy egy kapcsolat megszakadása miatt, de sok esetben ez egyet jelent valakinek a halálával. Peter megannyi szerettét vesztette már el az évek során, kezdve a nagybátyjával, akinek halála taszította őt bele a szuperhős-létbe. Vagyis jobban mondva az az eset volt az, ami a helyes útra terelte, és felnyitotta a szemét. De ott vannak még a szülei, Gwen Stacy, illetve további barátok és ellenségek, akiknek halála valamilyen formában megrendítette Peter-t; még a legaljasabb ellenségének sem kívánja halálát, az emberi élet számára szent. Pont emiatt a gondolkodásmód miatt iszonyúan nehéz számára az, amikor valaki az ő hibájából, vagy az általa kiváltott események miatt veszti életét, nem hagyva a hősnek mást, csak színtiszta bűntudatot. A legutóbbi számban (2018/5) történt haláleset ezúttal ismét egy közeli személyhez kötődik. J. Jonah Jameson polgármester felesége életét vesztette Alistair Smythe pókírtó inváziójában.
A jelenlegi füzetben megtalálható mindkét történet (Amazing Spider-Man 655-656) középpontjában az élet és halál kettőssége áll, és hangulatában is körüllengi egyfajta nyomasztó hangulat. Az első történet eleje finoman és minimalistán mutatja be a temetés, a szövegbuborékok hiánya pedig a néma tiszteletadásként is értelmezhető. Marcos Martin vékony kontúros, érzékletes vonásai tökéletesen visszaadják a gyász hangulatát, képein azonban semmiképp sem érdemes gyorsan áthaladni. Érdemes megszemlélni egyedi képkivágásait, az emberi érzelmeket középpontba helyező képkockáit, illetve a helyenként elnagyolt, minimalista, gyönyörű képeit. JJJ, ahogy szokása, semmit nem közvetít az érzéseiből a külvilág felé, az egyetlen momentum, amikor érzékelhető valami a mozdulataiból, az egyetlen panelen látható, ahogy lehajtott fejjel sétál. Ez a tíz oldalas etűd igen szép kezdést adott ennek a történetnek, és Stan Lee eltávozása miatt is aktualitása van, melyről a borítón található kép is méltó módon emlékezik meg a magyar képregénykiadásban. 
A rengeteg emberrel kialakított kapcsolat, illetve veszteségek nem csoda, hogy Peter lelkivilágára is rányomják bélyegüket, így az ugyanebben a részben található álom elmesélése kapcsán nyerhetünk betekintést a karakter lelkiismeretéből fakadó, örökösen visszatérő, vagy csak gondolatokban előbukkanó elvesztett barátaira és ellenfeleire. A horrorisztikus elemekbe torkolló álom a maga nyomasztó hangulatával nem csoda, hogy kizökkenti a falmászót nyugodtságából, pláne egy friss haláleset kapcsán. A második sztoriban felbukkanó új ellenfél teljes életellenessége és iszonyú brutalitása érdekes módon hat a falmászóra, ami kapcsán Dan Slott kétszer is aláhúzza azt a tényt, hogy Pókember sosem fog ölni, hisz akkor saját magát hazudtolná meg. Még ha az olvasók, és a történetben szereplő összes karakter is revansot akar, akkor is Peter az egyetlen, aki képes mindenkivel szembemenni, és kiállni az emberi élet tisztelete mellett. Azt hiszem, ezért is lesz valaki méltó a "hős" címre; a végsőkig kitart mindezen elvek sérthetetlensége mellett, és nem érdekli, ki megy vele szembe. Az idei évben vitathatatlanul ez a rész lett a legerősebb, Slott ismét kitett magáért, és bebizonyította, hogy igenis ért ehhez a karakterhez.



Megjegyzések