"Kicsit szomorkás a hangulatom..." - Marvel+ különszám 2019/1 - X-Faktor: Titkos Invázió

Az immár 5. kötetnél járó X-Faktor sorozat egy-egy kötetének elolvasása után mindig kicsit letargikus hangulatban vagyok, hol hosszabb, hol rövidebb ideig. Abban az esetben, ha az olvasó teljesen bele tud feledkezni az olvasásba, és átadja magát az adott történetnek, elkerülhetetlen az érzelmi bevonódás, ami esetemben az olvasás vége után is érezhető némiképp. Joggal merülhet fel bárkiben az ellenvetés, hogy márpedig az X-Faktor történeteiben megszokott a poénkodósabb, csihi-puhikkal megspékelt hangnem, de az igazság az, hogy számomra mégsem ezek a meghatározó momentumai a sorozatnak. Nyilván nem utolsó, hogy jókat derülhessünk Peter David remek párbeszédein, de az utóbbi részekben sokkal inkább a melankólia irányába fordultak el szereplőink. Gondoljunk csak a jelenlegi részben Rahne fájdalmas döntésére, Rictor örökös belső vívódásaira az erejének hiánya miatt, Madrox leterheltségére és dühére, Layla jövőben rekedésére (Jamie ugye abban a hitben él, hogy a lány még mindig a táborban van), vagy éppen Theresa nem várt terhességére.
Peter David nem a karakterek különleges erejére, sokkal inkább az emberi tulajdonságaikra helyezi a hangsúlyt; ők is ugyanazokon az érzelmi hullámvölgyeken mennek át, mint mi, csak éppen mindannyian egy mutáns nyomozóiroda tagjai. Az is feltűnően kiütközik, hogy a narratív szempontjából másodlagos az, hogy éppen az őrült illúziómesterrel, Arisztiddal, vagy éppen egy rangos Skrull-al küzdenek meg, a történet minden esetben karakterközpontú marad. Ha már szóba került, a mindenféle különös helyzeteket előidéző Arisztidot a sztori gyenge pontjának éreztem, motivációit pedig kissé skiccesnek találtam és üresnek. A Titkos Invázió bekapcsolódását szintén elhanyagolhatónak és kissé erőltetettnek éreztem, érződött hogy az író muszájból hozta be ezt a szálat, és vígan meglett(ünk) volna nélküle. A kötet további aspektusaira azonban nem lehet panasz, továbbra is tartom, hogy a Marvel Univerzum egyik legérdekesebb csapatáról van szó, amiben rengeteg kiaknázható lehetőség rejlik, a sztori pedig mindvégig lebilincselő.

A jelenlegi kötet rajzok szempontjából eléggé változatosra sikeredett, négy stílussal is találkozhatunk. Pablo Raimondi, Valentine De Landro a klasszikusabb irányvonallal hozzák a mr korábbi részekben tőlük megszokott precizitást. Vicenzo Cucca munkái az animációs filmek hangulatát idézik meg a túlfényezett színekkek és a helyenként változó színű vékony kontúrokkal. Larry Stroman egy kissé elrugaszkodottabb, egyéni látásmódot tükröző munkái kevésbé nyerték meg a tetszésemet, melynek fő oka a sok helyen furcsára sikeredett arckifejezések tömkelege.
All in all, ismét érdemes benevezni Madrox csapatának legújabb történetére, azoknak is, akik szeretnének a kommersz szuperhősös képregényektől eltérő Marvel sztorikat olvasni, és nem csak holmi köldöknézegetésre kíváncsiak. A következő részre pedig csak két hónapot kell várni. Yes!

Megjegyzések