A bennünk lakozó gyermek - Shazam! (kritika)

Meg merem kockáztatni, hogy az idei évben szinte minden eddiginél több képregényfilm érkezik a mozikba, ilyen felhozatalról 5-10 éve még álmodni sem mertünk volna; Marvel Kapitány, Shazam, Hellboy, Bosszúállók, Pókember, X-Men, Új Mutánsok, Joker. Egyszerűen elképesztő mennyire ellepték a filmes szakmát a képregények, és a legszebb, hogy a mennyiség koránt sem megy a minőség rovására (eddig). Abba is jó belegondolni, hogy túlléptek már azon, hogy csak a leghíresebb karaktereket filmesítsék meg, és teret engednek olyan karaktereknek is, akiket esetleg a nem-képregényes olvasóközönség esetleg még nem igazán ismer. Ő bizony Shazam, más néven Billy Batson, akinek a szuperhőssé válását és önmagára találását ismerhetjük meg a DCEU legújabb fejezetéből.
Billy Batson (Asher Angel) egy 14 éves, átlagos srác, akit 6 éves korában elhagyott az anyukája, és a fiú azóta is megszállottan próbál a szülő nyomára bukkanni. Egyik árvaházból a másikba kerül, folyton megszökik, és azzal a ténnyel semmiképp sem képes szembenézni, hogy esetleg szándékosan hagyták el. Egy új nevelőcsaládhoz kerülve azonban látszólag békés közegre lelt, iskolából hazafele menet azonban egy különös helyre viszi őt a metró: Shazam, az ősi varázsló barlangjába, aki utódjaként jelöli ki Billy-t tiszta szíve miatt. A fiú egy karikacsapásra szuperhőssé válik, tökéletes testtel, sztreccsruhával, szupererővel és minden egyébbel, az egyetlen bökkenő azonban az, hogy teljesen másképp néz ki, és idősebb is lett. A Zachary Levi által megformált alteregóval azonban nagy felelősség is jár, és a youtube videók készítését hátrahagyva egy sokkal veszedelmesebb ellenféllel találja szembe magát, mégpedig a hét főbűnnel!

A DC filmes univerzumának még egyetlen filmje sem szólt ekkorát, mint a Shazam. A több DC filmre is jellemző borúsabb, melankolikusabb hangulatot ez az extralaza, szorongásoktól mentes poénparádé váltja fel, és ami a legjobb benne, hogy teljesen működik. A már sokat reprezentált tinédzser közegbe ágyazott szuperhős-lét teljesen újszerűen hat, a poénok ülnek, feszengésnek vagy erőltetésnek nyoma sincs. Nem akar görcsösen vicces lenni, de mégis előfordul nem egy olyan rész, ahol a hasunkat fogjuk a nevetéstől. Billy "normál" és szuperhős énje közötti személyiségváltozás és eltérés eleinte furcsa volt, de amint átlendültünk a holtponton, megannyi felejthetetlen szituáció kerekedett ki a szuperhős alteregó által.
Azért is tud ennyire működni a film, mert nem egy átlagos, 30 év körül szuperhős születésének lehetünk szemtanúi, aki ereje kitapasztalása után szembeszáll a gonosszal, hanem a tinédzserek miatt egy teljesen más megvilágításba kerül az egész. Amennyire röhejesnek hat Shazam első átváltozásakor, legalább annyira lesz a későbbiekben vicces ez a rikító ruhás, folyton vigyorgó bájgúnár. A DCEU-ba való illeszkedés elegáns módon van reprezentálva, de a készítők becsülendő módon egy olyan filmet hoztak össze, ami önmagában is élvezhető, és megállja a helyét. Még akkor is, ha valakinek akár ez az első képregényfilmje.

A filmet a párbeszédek, illetve poénos szituációk viszik el a hátukon, a főellenséggel való megküzdés pedig amolyan katalizátorként volt jelen, a hangsúly nem ezen volt. A főgonoszunk ahhoz képest kifejezetten keveset szerepelt vásznon, de ezt nem bántam, úgy gondolom nem volt szüksége a filmnek az antagonista túlszerepeltetésére. A befejezés a maga kis váratlan fordulatával pedig feldobta a labdát a második résznek, amit reméljük, minél hamarabb láthatunk. Köszönjük Shazam, hogy jöttél, és fényt hoztál a DCEU minden szegletébe!

Megjegyzések