A könyökös, a szendvics, és ami közte van - Esernyő Akadémia: Apokalipszis Szvit

Ha a képregény egy atomerős repülő könyökössel indul, akkor stílszerűen én is egy hasonló kaliberű megállapítással kezdenék: nem tartom a legnagyobb sikertörténetnek a Gerrard Way és a Dark Horse egymásra találását, valamint az Esernyő Akadémia létrejöttét, még ha ez egy szerencsés kimenetelű sztori is lett. Egy fiatal művésznek megadatott álmának beteljesedése, amit a szakma is elismert egy Eisner-díjjal, majd még adaptálták is a tv-képernyőre.
Kedvelt részeim a gyűjteményes kiadásoknak az előszavak (ha nem értelmetlen dicshimnuszok) és azok a leírások, amik a sztori létrejöttének körülményeit taglalják. Most először történt meg velem, hogy kifejezetten negatív benyomásaim támadtak a megszületés körülményeiről olvasva, mégha természetesen távolról sem láthatok bele a folyamatokba. Nem tudom, hogy Gerrard Way neve, mint rockzenész mennyire közismert, mennyit nyomott a latba és tette kiadhatóbbá a művét. Nem tudom, hogy mennyit számít a Free Comicbook day, hogy rohammunkával kell rá készülni és megtámogatni egy épp induló sorozatot és ezzel egy kis hype-ot faragni neki. Azt sem tudom, hogy egy friss író mivel kopogtat a kiadónál, Gerrard Way vázlatokkal tette-e, fejében saját karakterekről vagy kimondottan kidolgozott történetekkel érkezett-e a Dark Horse-hoz, amik a szerkesztő szerint átdolgozásra szorultak, de a kiadó a keblére ölelte és egy rohamtempójú minisorozat elkészítésével bízta meg. A rohamtempót kiemelném, mert ők is utaltak rá több helyen. Nem értem, hogy mi szükség ilyen elkészülési körülményeket létrehozni, valamint még leraknám ide, hogy a világa is jobban működne, ha hosszabb sorozatot kapott volna, már ha Way elfoglaltságai is lehetővé tették volna ezt, ha így is meglátják benne a potenciált, mert abból van neki bőven. De van egy dolog, ami egyértelműen pozitív, Way és Gabriel Bá összehozása remek döntés volt, Bá rajzfilmes képkockái remekül illenek ehhez a történethez.

A kapkodás és zsúfoltság, ezt a kettőt tudnám kiemelni fő bajaimnak ezzel a képregénnyel. Sosincs problémám a tartalmasabb sztorikkal, sokan pocsékolnak kevesebb ötletre ennyit, csak hogy eleget tegyünk a gyűjteményes kötetben kiadhatóság szempontjának is, de vannak a másik végletről is példák, mint itt, hogy a kevesebb több lehetett volna.

A történetindító, hogy minden előjel nélkül 43 szuperképességekkel rendelkező csecsemő jön a világra, akik közül 7-et adoptál a különc milliárdos Hargreeves, akikből csapatot szervez a világ megmentésére, és aminek mibenlétéről nem árul el semmit. Remek plot, rá is harapnék, de teljesen elül az első oldalakon sorozatlőtt WTF pillanatokban.  Meglehet, hogy talán egyből el is lőjük erre a magyarázatot az első képkockán (?), közölve van, hogy Hargreeves idegen (van jelentősége?), meg mivel megy a gépe (ennek viszont aligha lehet), látunk egy első akciót, majd csapó, időugrás, a csapat már nem létezik, Hargreeves halott, a család csak a temetésre gyülekezik, hogy majd megmentsék a világot. Nekem a maradék 36 csecsemő kihagyott téma, ahogy annak a jobb körülrágása is, hogy mi van Hetessel, most 42-e az a 43. Ebben a elgondolásban volt egy kis rejtély, de hamar világossá vált, hogy nem erről akar szólni a képregény.

Az Esernyő Akadémia nyilvánvalóan nem igazán akar az Esernyő Akadémiáról, mint szuperhősgyerekek csapatáról se mesélni - két jelenetet eltekintve, miközben a szereplőgárdáját egyből 2 személlyel megkurtítja - egy diszfunkcionális összerakott családról már talán jobban. Csakhogy a diszfunkcionálitás – nem szeretem ezt a jelzőt a műre, mert kissé elcsépelt, és alapból illik minden második szuperhőscsapatra is, mert ezzel oldják meg a valószerűtlen párosításokat – fenntartva a korábbi sebességet, kimerül két három tőmondatban, helyzetben, és egy kissé interakciószegény környezetben van meghatározva a szereplők egymáshoz való viszonya. Ami persze valahol meg írói remeklés, hogy ilyen töményen történéscentrikus képregényben ilyen tömörítéssel is átjön, egy-egy jelenet, mondatban is meghatározza a szerepeket. A család/csapat viszont egyáltalán nincs definiálva, egy percre sem tesz hitvallást amellett, hogy ők egy család, egy kis érzelmi mélységet adott volna hozzá, ami nélkül valahogy az eseménylánc több fontosnak gondolt eleme is veszít a hatásfokából. Hargreeves szerepeltetésével talán máshogy is lehetett volna (példa a történet Netflixes adptációja), mert jelenleg kimondatlanul állt a csapat/család széthullása mögött, de így mi már csak ezt a darabjaira tört valamit látjuk, ahol a karakterek félszavakkal szeretik/gyűlölik vagy közömbösek egymás iránt.

Másrészről az Esernyő Akadémia veszett szórakoztató, alapvetően kedvelhető karakterekkel, abszurd eseményláncokkal, és olyan képi és történeti lendülettel, amik magukkal sodorják az embert olvasás közben. Olyan képregény, ami a kor szellemiségének megfelelően, nem időzik egy helyben sokat, gyors váltásokkal és meghökkentő jelenetekkel küzd a figyelem fenntartásáért és ezekkel teljesen ki is szolgálja a kor igényeit. 

Egy atomerős könyökössel indul – majd felvonultat rengeteg eseményt, látványos rajzokat, ötletparádézik, de ezek oltárán kicsit feláldozza vagy minimalizálja jellem/viszonyábrázolást, vagyis félreteszi azt, amiről talán szólnia kellett volna, az Esernyő akadémia tagjairól - majd kissé rezignáltan, hogy vége, közönyösen egy szendviccsel zárul, ami sajnálatosan egyben egy hangos tanulsága is a „családi” történetnek.

Megjegyzések