Túlnőni ezen a világon - X-Men: Sötét Főnix (spoilermentes kritika)

Az ezredfordulón indult X-Men filmek sora tizenkilenc évvel az indulása után ér véget, méghozzá az X-ek egyik legfontosabb történetével, a Sötét Főnixszel. Az újraforgatások miatt az eredeti tervezethez képest hét hónappal később bemutatott film a sorban pontosan a tizedik, ha a különálló Wolverine-filmeket is beleszámoljuk, és hát miért ne tennénk (bár egyes listák a Deadpool-filmeket is egy kalap alá veszik az X-ekkel, én nem teszem). Sokat köszönhetünk ennek a szériának, a filmet látva pedig a készítők sem igazán akartak teljesen elbúcsúzni Xavier mutánsaitól. A franchise egyik legszebb és legjobban sikerült darabja egyértelműen a 2017-es Logan film, amely méltó módon engedte el Hugh Jackman kezét, akinek a neve annyira egybeforrt a mogorva kanadai mutáns karakterével, hogy a nézők azóta is folyamatosan követeik vissza őt régi szerepébe. A Bosszúállók: Végjáték kapcsán pedig az az álhír terjedt az interneten, hogy Jackman magára ölti jelmezét és részt vesz a Thanos-szal vívott végső ütközetben. Ez persze nem igazolódott be, de a remény hal meg utoljára.
 Az X-Men képregényekben és filmekben mindig is döntő jelentőségű volt az emberek és mutánsok kapcsolata, a csapaton belüli, illetve csapaton kívüli szereplők összetett viszonyrendszerével együtt. Nyilván az adott ellenség legyőzése is kiemelkedő szerepet kapott, az X-eknek Magneto olyan, mint mondjuk Joker Batmannek; folyamatos ellenpontot szolgáltat a protagonistáknak. Apokalipszis is egy hasonlóan nagy kaliberű és kidolgozott hátterű ellenfél volt, még ha az a film nem is sikerült éppen a legjobban. A Sötét Főnix hordereje viszont éppen abban rejlik, hogy az X-Men legnagyobb ellenfele hirtelen saját csapattársuk, Jean Grey (Sophia Turner) lesz.

1992-ben járunk, és az Egyesült Államok Xavier (James McAvoy) csapatát kéri fel, hogy segítsen az űrben rekedt űrhajósokon, akik valamilyen ismeretlen eredetű anomália miatt cselekvésképtelenek lettek. A hatalmas eredetű energia azonban nem más, mint maga a Főnix, az űrhajósokat megmentő Jean Grey pedig mindezt a világpusztító energiát elnyeli, ezzel megmentve a bajbajutottakat. Igen ám, de ez az erő folyamatosan elő akar törni Jean-ből, és pusztításra, illetve saját csapattársaival való szembenállásra készteti őt. Xavier természetesen hisz a nagyobb jóban, és bár Jean elkövet egy-két hatalmas hibát, még mindig él benne a remény, hogy megmenthetik a lányt. Közben más erős is a Földre érkeznek, hogy megszerezzék a Főnix erejét a mutánstól.
Az egyik legnagyobb problémám pont a Főnix erejére áhítozó gonoszokkal volt, az ő bemutatásuk és motivációjuk ismertetése mindössze néhány mondattal lett elintézve, ezzel teljesen hiteltelenné téve őket. Még szerencse, hogy kemény diónak bizonyultak, és az összes elérhető mutánst igénybe vette a velük való harc. A másik fájó pont Jean karakterének ugrásszerű lebutítása és logikátlan lépései; néha már fájóan értelmetlen módon nyilvánult meg, és mondott ellen magának a tetteivel és kommunikációjával. A nagy volumenű haláleset pedig olyan hirtelen és butácska módon történt, hogy inkább jobb nem is beszélni róla.

Pozitív pontként emelném ki Magneto (Michael Fassbender) karakterét, akinek jellemfejlődése piros pontot érdemel; nála éreztem azt, hogy szívesen nézném az ő kis személyes történetét ehelyett a felfújt, és szerencsétlenül kipukkadó lufi nélkül. Xavier helytelen döntéseinek a következményei szintén ügyesen ki lettek emelve, és ezáltal is közelített a képregények hangulatához a film, ha már több aspektus egyáltalán nem. Sosem várom el, hogy egy filmadaptáció teljes egészében lekövesse az adott képregényt, jelen esetben a Főnix történetét, de ebben sokkal több volt, mint egy kapkodós, két órás film.
A történet lezárásával azonban szinte minden ponton meg vagyok elégedve; három nagy pontot érdemes említeni, amelyekből mind kapott egy olyan befejezést, amilyet ez a franchise megérdemel. Száz százalékosan nyilván nem lehet lezárni a mutánsok történetét a vásznon, hogy azzal mindenki meg legyen elégedve, de az adott helyzethez képest sikerült szépen "befejezni" az iskola, Xavier, és Jean Grey történetét is. Az idézőjellel is próbáltam érzékeltetni, hogy nem fekete-fehér befejezésre kell itt számítani, de ahhoz képest egész jól sikerült a lezárás, ha már előtte volt egy kis katyvasz.

Viszont azt remélem, hogy nem most találkoztunk utoljára az X-ekkel a vásznon, ehhez a vonulathoz némiképp kapcsolódva még érkezik idén a sokat halogatott Új Mutánsok, és a többi már csak a Marvelen múlik.


Megjegyzések