A látszat néha csal - Pókember: Idegenben (spoilermentes kritika)

Pókember vitathatatlanul mérföldkőnek számít a Marvel filmek terén; az ezredfordulón az első X-Men mozifilm után 2002-ben Sam Raimi rendezésében debütált a karakter a mozivásznon hatalmas sikerrel övezve. Az MCU-korszaka előtt azért még kapott egy reboot-ot, majd 2016-ban az Amerika Kapitány: Polgárháború című filmben lépett be a Marvel filmes univerzumának kötelékébe, a filmes szereplései pedig jelenleg ötnél tartanak, amivel minden eddigi elődjét túlszárnyalta. Tom Holland-nál ideálisabb színészt nehéz lett volna találni, ugyanis a 16 éves örökmozgó Peter Parker-t alakító színész akrobatikus ambíciókkal rendelkezve úgy ugrándozik, akárcsak Pókember. Ezen a héten második önálló filmes kalandján kísérhetjük el őt európai kiruccanására.
Peter (Tom Holland) osztálykirándulásra indul a Végjáték eseményeit követően, amelynek első állomása Velence, majd további európai városok, mint például Prága vagy Párizs, ahol újdonsült szíve választottjának, MJ-nek (Zendaya) készül bevallani eddig titkolt szerelmét. Természetesen a Parker-szerencse egy nyugodt percet sem hagy Peter-nek kikapcsolódni, és egy új harcossal, Mysterio-val (Jake Gyllenhaal) vállvetve küzd meg egy hatalmas vízi szörny ellen. Kisvártatva Nick Fury (Samuel L. Jackson) is felbukkan, hogy beavassa Pókembert az eseményekbe, az osztálykirándulás pedig villámgyorsan átfordul a következő küldetésbe, ahol a tét nem kevesebb, mint a világ megmentése.

A Pókember mozfilmekben igyekeztek olyan karakterekkel előhozakodni, akik eddig még nem jutottak szerephez; mind az ellenfelek, mind a mellékszereplők terén igyekeztek a változatosságot képviselni. Hol MJ, hol Gwen volt Peter szíve választottja, az egyetlen közös pont, Ben bácsi azonban itt még említés szintjén sem bukkan fel, ami igencsak furcsa. Ebben a részben az egyik legérdekesebb, egyben legalulértékeltebb karakter, Mysterio jut nagyobb szerephez, a készítők pedig igyekeztek teljesen kiaknázni a figurában rejlő potenciált. A trükkök mestere a képregényekben, illetve az 1994-98 között futó, hazánkban is sugárzott Pókember rajzfilmben is debütált. A látványos illúzióiról ismert karakter a képregényekben sosem zavart sok vizet Peter életében, egy-két kellemetlenségtől eltekintve, illetve a Baljós Hatos nevezetű szupergonosz csapatnak is a tagja volt. Külön öröm egy olyan karaktert viszontlátni a mozivásznon, akinek ábrázolásmódjához a film médiuma a különböző trükköknek és mutatványoknak köszönhetően csak hozzátenni tud, és másfajta megvilágításba helyezik az eddigi egydimenziós figurát. Ez itt szerencsére meg is történt, és egy olyan Myserio-t kaptunk, aki teljes mértékben hű az alapanyaghoz, és egyben újat is tud mutatni. Meg merem kockáztatni, hogy ő a valaha volt egyik legérdekesebb szereplő a vásznon Pókember életében.
A Thanos által elporlasztott emberek visszatérésének utóhatása is hangsúlyos a filmben, és bár nem törekszik a teljességre (csak a Pókember közvetlen környezetét érintő közegről esik szó), mégis szépen beleépíti  a történetfolyamba az ezzel való megbirkózást. Sőt, helyenként egy-egy vicces szófordulattal, vagy más aspektusokkal poénosan közelíti meg a helyzetet (például Warren tanár úr felesége). Peter és May kapcsolatában ezt az öt év kimaradást azonban nem érzékelhetjük, látszólag meg sem kottyan May-nek ez a kimaradás. Hasonlóan az előző részhez, a gimnazista közeg, és a 16 évesek társasága szórakoztatóan és sok-sok poénnal teletűzdelve mutatja be Pókember következő nagyszabású kalandját, ahol ezúttal már egykori mentora, Tony Stark nélkül kell helytállnia. A komoly és a könnyedebb hangulat egyvelege a Marvel filmeknél elvárt minőséget hozza, folyamatos pörgéssel, mindenféle üresjárat nélkül. Amikor azt hinné az ember, hogy nem jöhet több meglepetés, akkor viszont érkezik egy csavar, ami mindent felülír, és csak a fejünket lehet fogni utána. A stáblistát követő jelenet - amit ezúttal különösen javallott megtekinteni - pedig még erre is rákontráz, és szépen feldobja a labdát a következő résznek. Igaz, kissé pimasz módon, a folytatást legszívesebben már a film után megnéznénk.

Mindent egybevetve teljesen elégedett vagyok a falmászó legújabb mozis szereplését illetően, Jon Watts rendező, és a forgatókönyvírók is igazán kitettek magukért. Muszáj még megemlítenem, szigorúan spoiler nélkül, hogy látványban is egyedülálló élményt nyújtott a film. A hálóhintázások, illetve az ütközetek koreográfiája is szépen sikerült, de amitől garantáltan eldobjuk az agyunkat, azok Mysterio illúziói, amiket két blokkban is megcsodálhatunk; a hideg rázott azoktól a monumentális, fantáziadús és experimentális jelenetektől, ahol azt éreztem, hogy kihozták a maximumot a karakter képességeiből. Mind látványban, mind motivációban a csúcson van Mysterio figurája, milliószor érdekesebbnek és izgalmasabbnak találtam, mint bármelyik eddigi szövetségest Pókember mellett.

Nincs más hátra, mint hogy mindenkinek jó szórakozást kívánjak a Pókember-filmek egyik ékkövéhez. A stáblistát pedig mindenképp üljétek végig, mert megéri.

Megjegyzések