Még Batman is fél valamitől - A Legendás Batman #11, 13 - A félelem átka, Az erőszak körforgása

Számomra néha kissé érthetetlen, hogy mi alapján döntenek az Eaglemoss-nál a Legendás Batman egyes köteteinek megjelenési sorrendjén, az meg pláne még érthetetlenebb, ha egy adott sorozat második története előbb jelenik meg, mint az előzmény. Így történt ez a 11. és 13. kötet esetében; míg utóbbiban kapott helyet az Új 52-es Batman: A Sötét Lovag (The Dark Knight) első nyolc száma, addig a 11. kötetben már rögtön a 10-15. számokkal találkozhatunk. A 9. rész egyik kötetben sem kapott helyet, mivel az egy kiegészítő történet a Baglyok Városa kötethez.
Gotham City bűnözői között egy ismeretlen eredetű drog terjed el, ami használóját emberfeletti erővel ruházza fel, és úgy megnő tőle, hogy attól valószínűleg Hulk is elszégyellné magát. Kétarc, a Bábjátékos, Joker és egyéb rosszfiúk jutnak hozzá ehhez a szerhez, Batman pedig csak jó pár sérülés útján képes megállítani ezeket a dühöngő őrülteket. A hatás csak időszakos, és ki jól, ki rosszabbul viseli a kitisztulást. A kalamajkák helyszínein egy Fehér Nyúlnak öltözött csajszi is felbukkan, az ügy felgöngyölítéséhez pedig jó szokásához híven minden eszközt bevet a Denevérember.

Az érdekes felütést követően arra lettem figyelmes, hogy a történetet egyre inkább a képi világ, mintsem a sztori kidolgozottsága viszi el a hátán; David Finch-re egyszerűen nem tudok haragudni, akarva-akaratlanul is magával ránt az a látványvilág amit ő képvisel. Mintha egyenesen rászabták volna a szuperhősös képregények rajzolását. Több helyen kizárólag a rajzokra támaszkodott a történet, koránt sem spóroltak a duplaoldalakkal és a kissé hatásvadász, vérben fröcsögő ábrázolásmódtól. Eléggé érződik ezen a történeten, hogy az ingerküszöb emelését Batman minél jobban földbe döngölésével akarják végrehajtani (A Rebirth-éra I Am Suicide története pedig még ezt is übereli majd). Szinte már tényleg hihetetlen, hogy egy-két harcot hogyan képes túlélni, aztán pár óra múlva szemrebbenés nélkül újra a bűnözők nyomába eredni. Más alkotók is felbukkannak azért, például  stílusban annyira nem is különböző Ed Benes, illetve a 13. kötetben egyéb alkotók is. 

A hatásvadász képsorok, szemfényvesztő duplaoldalak könnyen fogyaszthatóvá teszik az amúgy jó felütésű történetet, csak sajnos nem éppen a legjobb értelemben. Előnye, hogy annyira pörgős és izgalmas elemekkel van telespékelve a sztori, hogy szinte már olvastatja magát David Finch, Paul Jenkins, és Joe Harris története. Ilyen szempontból a második történettel (11. kötet) sokkal jobban meg vagyok elégedve, ami Gregg Hurwitz nevéhez fűződik. Bár nem sok visszautalás történik benne az előzményekre, mégis sokkal érdekesebb irányba viszi tovább az egészet. Kevesebb szálat mozgat meg, kisebb a mozgástér, és sokkal inkább karakterközpontú a történet. 
Madárijesztő kiskorú lányok elrablását hajtja végre, és az egyetlen fájdalom, amit ezeknek a gyerekeknek el kell viselniük, az a lelki megrázkódtatás; Crane ugyanis a saját kifordult erkölcse miatt szent küldetésnek gondolja megmutatni a félelmet nekik, és tesztelni a félelemgázon végrehajtott újításait. A látványos rajzok ezúttal sokkal erősebb tartalommal kecsegtetnek, és közelebb visznek minket Madárijesztő motivációjához sanyarú gyerekkorán keresztül. A másik alany maga Batman, és Hurwitz az ő félelmeit is ízekre szedi. Merthogy hiába a határozott fellépés és a látszólag sziklaszilárd idegrendszer, Batman lelke is kétségekkel van tele.

Ha választanom kéne, melyik kötet alkot maradandóbbat, akkor azt mondanám, hogy a lelki dimenziót bővebben taglaló történet, Az erőszak körforgása. Azt viszont nem tagadhatom le, hogy garantáltan berántja az olvasót mindkét kötet, és nehéz letenni anélkül, hogy ne olvasná el valaki egy szuszra a teljes történetet, amiket a szöveg nélküli duplaoldalak miatt könnyen meg lehet valósítani.

Megjegyzések