Attól félünk a legjobban, amit nem látunk - A láthatatlan ember (kritika)

 Láthatatlan ember. Pofonegyszerű, ma már talán unalmasnak ható ötlet. H.G. Wells 1897-es regénye alapján a Universal elkészítette a horrorfilmek hajnalán az első Láthatatlan Ember (Invisible Man) filmet, ami mára hatalmas klasszikussá vált. A kalapos, fekete szemüveges, bandázzsal körbetekert arcú figura ma már megkerülhetetlenné vált a horrorkarakterek között. Na de vajon van-e  létjogosultsága egy ilyen kaliberű karakternek a vásznon 2020-ban? Érdemes-e újra elmesélni a történetet modern köntösben, hogy az új generációnak is maradandó élmény legyen a láthatatlan ember története? Leigh Whannel rendező filmje minden kételyt eloszlat, a válasz természetesen igen.
A Blumhouse új horrorja láthatóan (haha) az utóbbi évek legjobb eresztése borzongás-fronton. Fogtak egy klasszikus karaktert, átgyúrták ízig-vérig modernre, a végeredmény pedig magáért beszél. A Universal klasszikus karakterének használt a vérfrissítés, a mai korba integrálva, és korunk ingerküszöbéhez alkalmazkodva igenis érdemes volt leporolni a figurát. Néha az egyszerűségben rejlik a kulcs, egy láthatatlan karakterhez pedig nem is lehetne jobb választás. A majd' kétórás feszült stalk-maraton rejt pár meghökkentő fordulatot, és szerencsére nem a jump scare effektekre bízza kizárólag az ijesztgetést. Sőt, néhol elég puritán módon nem is kéne félnünk semmitől, de ha valami nem látható, azt képesek vagyunk bárhova odaképzelni.

Cecilia (Elisabeth Moss) egy fojtó kapcsolatból szökik meg tudós férjétől, aki az optika területén kísérletezik. A sikeres szökés után azonban Cecilia még az utcára sem mer kimenni, ismerőseinél rejtőzik el, nehogy férje a nyomára bukkanjon. A férfi halálhíre után látszólag minden megoldódik, Cecilia is kezd újra önmaga lenni, egészen addig, míg különös dolgok nem kezdenek el történni vele, és az őt körülvevő emberekkel. A nő hamar rájön, hogy  élete veszélyben van, és minden jel arra mutat, hogy halottnak hitt férje továbbra is terrorizálja őt titokban. Cecilia az őrület határára sodródva próbál szembeszállni láthatatlan üldözőjével.

A film feszült hangulata egy percre sem szűnik meg, amihez a sokat sejtető kameramozgás is hozzájárul. A nem látható jelenlét sokkal, de sokkal parábbnak hat bizonyos helyzetekben, mintha az ember látná, kivel áll szemben. A láthatatlan ember új változata egy irányításmániás párkapcsolatfüggő, aki betegesen magáénak akarja tudni a nőt, aki mára teljes szívéből gyűlöli. A pszichológiai terror sokkal hangsúlyosabban a filmben, mint a vérfröcsögés, vagy explicit jelenetek, ami a pozitívumok közé sorolható. A láthatatlan ember nem csak Cecilia, hanem a néző idegeit is őröli a valóság-képzelet határainak egybemosásával. 
A láthatatlan ember a horrorkarakterek non-plus ultrája. Úgy ijeszt halálra, hogy még csak nem is látod őt; a viszonyításhoz azért nem árt, ha tudjuk, hogy néz ki, és a ritkán felvillanó alak elődjéhez képest mai szemmel kicsit sem tűnik megmosolyogtatónak. Rengeteg kérdés merül fel persze a gyilkos kilétével kapcsolatban: ki van a maszk mögött, hogy működik a ruha, és a nő őrületbe kergetésén kívül mi a további célja ezzel az egésszel. Nem meglepő módon, ahogy azt a horror-filmekből megszokhattuk, nem kapunk minden kérdésre választ, de ettől függetlenül igazán élvezetesre sikeredett a láthatatlan üldöző új feldolgozása. Néha kicsit már sok volt, hogy a játékidő nagy részében a paranoid Ceciliát látjuk, akinek ez a pár hét egy igazi érzelmi hullámvasúttal ért fel, a záróakkord pedig lök még egyet a karakteren egy érdekes, ám annál furcsább irányba. 

Bele tudtam élni magam, a feszültség végig fenntartotta a figyelmem, és egyszer sem azon filóztam, hogy mennyire gagyi ez vagy az a jelenet. A Blumhouse betalált most betalált ezzel, bízzunk benne, hogy a további feldolgozásaik is ilyen jól fognak elsülni. Egy új Frankenstein-t el tudnék viselni.

Megjegyzések