Sodrásban - Csiszolatlan gyémánt (Uncut gems) kritika

Adam Sandler neve hallatán a legtöbben valószínűleg lesajnálóan legyintenek egyet, mondván "ő már úgysem tud semmi újat mutatni, lehúzhatja magát a vécén". Amennyire én most általánosítottam, legalább annyira általánosítanak sokan a vicceskedvű színésszel kapcsolatban. Részben jogos azonban a lesajnálás, a temérdek vígjáték-termésben ugyanis nem egy olyan darab akad, amit rögtön elfelejtenénk (Rejtélyes gyilkosság, például), de van szerencsére nekünk egy olyan is, hogy The Meyerowitz Stories, 2017-ből. Utóbbiban Dustin Hoffman és Ben Stiller oldalán egy egészen új oldaláról láthatjuk Sandler-t, méghozzá egy komikus hangvételű családi dráma egyik szenvedő alanyaként. Akinek eddig kimaradt volna ez a film, gyorsan nézze meg, majd folytassa a cikk olvasását.
Na jó, utána is ráér, az is elég, ha megnézitek a vadiúj Netflixes film előzetesét, amiből azért némiképp lejön a film hangulata, és hogy itt valami teljesen nem "klasszik Sandler-ös" dologról lesz szó. Adott egy simlis, szerencsejáték-függő ékszerész, Howard Ratner aka Howie (Adam Sandler), akinek az élete 0-24-ben kétszáz százalékon pörög. A New York-i zsidó származású Howard egy ékszerbolt büszke tulajdonosaként próbál magasra törni, mindig feljebb és feljebb, aminek csak egyre növekvő hitelei szabnak gátat. A józan ésszel nem egyszer szembemenő ékszerészt látszólag nem zavarja, hogy folyamatosan árral szemben úszik, mindig többet és többet akar, aminek saját maga issza meg a levét, a családjáról nem is beszélve. Egy ritka etiópiai opál megszerzésével úgy érzi megfogta az Isten lábát, de a bajok éppen csak ekkor kezdődnek igazán.

Sandler otthonosan és magabiztosan mozog szerepében, teljes mértékben átszellemül az ékszerek szerelmesének. A sztori igazából nem szól másról, mint Howard mindennapjairól, és arról, hogyan próbál túlélni ebben a kegyetlen betondzsungelben, amit New York-nak nevezünk. Bár a túlélni nem is biztos, hogy a legjobb szó arra, amikor valaki a saját hibáit figyelmen kívül hagyva teljesen a sportfogadások és üzletek okozta adrenalinnak a függője. A film, hasonlóan Howard lelkiállapotához egy pillanatra sem nyugszik meg, végig padlógázzal tör előre, a szakadék felé. Filmnyelvi finomságként a "törzsi synthwave" zenét emelném ki, ami briliánsan fűszerezi a szinte végig feszült tempóban vágtázó cselekményt, sajátos stílust eredményezve.

A film alatt könnyen azt érezhetjük, hogy szeretnénk végre megnyugodni, békére lelni, és legyen minden happy, de legfőképp Howard nagy álma váljon valóra. No de valóra tud-e válni egy olyan álom, aminek igazából csak eleje van, de vége nincs? Eléri-e a célját egy olyan ember, akit az hajt, ha folyamatosan kockára tesz mindent és mindenkit? Ezekre és még megannyi kérdésre keresi a választ a Csiszolatlan gyémánt című film, ami az előzetes várakozásokkal ellentétben nem kapott Oscar-jelölést (más díjakat azonban igen). A konklúzió arcátlanul vágja a képünkbe a fanyar valóságot, és még a záróakkordnál sem érezhető a megnyugvás, ami Howard életéből teljesen hiányzik.

Howard mindent egy lapra tesz fel, ez pedig sok kis apró játékban, és kisebb fordulópontban csúcsosodik ki a képernyőn. Egy percig sem unatkoztam a kétórás játékidő alatt, végig feszült figyelemmel szemléltem a sokszor képtelen, és mindent felforgató eseménysorokat. Vannak persze kérdéseim, amiket szívesen feltennék a Benny és Josh Safdie-ból álló rendezőpárosnak, akik Ronald Bronstein-nel kiegészülve írták meg a telhetetlen ékszerkereskedő opuszát. Érdekelne az előzmény, az utóhatás, meg úgy általában az az egy-két fehér folt, de talán jobb, ha nem is kapom meg a választ ezekre a kérdéseimre. Howard balladája erősen ajánlott mindenkinek, akinek már elege van Sandler bugyuta vígjátékaiból, és azoknak is, akiknek nem.




Megjegyzések