A gonosz szuperhős archetípusa? - Brightburn: A lángoló fiú (kritika)


2019-ben új pszichodrámára ébredhettek a szuperhősös filmek és sorozatok rajongói, ugyanis a Gunn família (James Gunn producerkedett, Brian és Mark Gunn írta a filmet) saját antitézise, apokalipszis eposza beérőben volt. Ez nem más, mint a Brightburn, mely egész pontosan nagyot akart kinyesni a repkedő karakterek világából: a negatív szuperember eredettörténetét.



Hogy ez mennyire sikerült, remélhetőleg a cikk végére kiderül, elöljáróban viszont annyit szeretnék elárulni, hogy mivel szinte minden más cikkben megemlítik a párhuzamot a Superman-féle "origin story"-val, itt eltekintenék ettől az összevetéstől, ugyanis nyilvánvalóan ez az edott alkotás nem kíván afféle görbe tükörként, Benny Hill Show-ba illő reprezentációs deficittel előállni. Sokkal inkább a saját maga rögös útját próbálja járni, ami akkor is dicséretet érdemel, ha végül ezek a rögök némileg betemetik a művet, nem hagyják lélegzethez jutni. A Brightburn ugyanis a lelke mélyén tényleg nagyon sokat akart megfogni.



Van itt minden a migrációtól kezdve a családon belüli drámán át a pubertáskori önazonosság-hiányon át a rendszerszintű genezis propagandáig bezárólag - egész sor gondolatmagocska. A nagy probléma, hogy mindezeket szinte végig parlagon hagyják. A történet a Breyer házaspárral indít: nagyon szeretnének gyereket, ami nem sikerül nekik. Fohászkodásuk végül úgy fest, értő fülekre talál: kint a szomszéd erdőségben találnak egy űrhajót, amiben egy vörös posztóba csomagolt gyermek található. Természetesen hazaviszik és nevelgetik a fiúcskát, aki lelkesen fejlődik, az agya pedig nagyon pengén működik tizenegy éves korára. Néhol látunk jeleneteket arra vonatkozóan, hogy a kansasi kékgalléros család "sarja" mennyire kívülálló például az iskolai közegben, de ezek csak apró elszólások. A Brandon-t alakító Jackson A. Dunn pedig szinte minden snittben ott található, ami azért eléggé furcsa, ugyanis a film maga nehezen képes megválasztani a fő narratívát. 

Hiába az egyértelmű kölyök-nézőpont, úgy fest, hogy az anyát játszó Elizabeth Banks női döntések című parolázása szintúgy előtérben marad, ám ahogy az asszony képtelen a meghasonlott világából kilépni, ugyanígy képtelen egy szilárd gondolatmenetet végigvinni a film maga.


A tizenkettedik születésnapja felé közeledő gyerkőc fejében egyszerre megszólalnak az idegen hangok, és valamiféle kapocs kezd kialakulni az űrhajójával (amit valami perverz módon a pajtában őriznek, egy sima lakattal lezárva), majd szép lassan az űrszavakat megfejtve bekattan neki, hogy bizony szép lassan világuralomra is törhet. Amihez szintúgy nem elhanyagolható kellékeke a repülés képessége, a sebezhetetlenség, a lézercsóvát kilövő szemek és a szupergyorsaság. Ettől fogva aztán a film levetkőzi az építkezési hajlamát és a kukában landol a sci-fi, a kaland és a drámai vonulat, hogy színtiszta R-es horrorfilmmé degradálódjon. No persze, mint horrorzabálónak, ez számomra nem jelentett túl nagy fájdalmat, mégis, ez a fajta identitás módosulás nem hat feltétlen jól az alkotásra, ugyanis a számos aspektust, a vizsgálódáshoz szükséges karaktergörbéket felváltja az egydimenziós kaszabolás. Ettől a ponttól abban lehet élvezkedni, vagy éppen megremegni, hogyan is teszi el láb alól a világmegváltáshoz képest pitiáner ügyekben ellene tevékenykedő embereket, a családtagjait és akikhez ugyan vonzódik, de mivel a másik fél állandó meg nem értettségével szembesül, így számára kizárólag a destruktív magatartás marad az egyetlen elérhető válaszreakció.

Ugyan a film a végéig megtartja a saját kis légüres térben ficánkoló stílusát, nem hozza el a megváltást a néző számára, de nem azért, amiért gondolnánk. A nyilvánvalóan fura, de érthető negatív felhangú befejezésnek ehhez semmi köze. Igazából az sem nagy gond, hogy a fiú sorsa a kezdetektől eleve elrendelt. A nagyobb probléma az az, hogy a jó irányba mutató pillanatokat sosem éljük át, sosem kerül igazán választási kényszer közelébe Brandon és ez hat fokozottan rosszul az egész atmoszférára. 

A színészek egyébként korrekt munkát végeztek; Dunn, David Denman és a sokak számára a Baywatchból ismert Gregory Alan Williams is megsüvegelendő. A zenei aláfestésekkel kifejezetten jól sáfárkodtak, ahogy a vágásokkal szintén ügyesen oldották meg a speciális effektek javarészét. Azonban néhol pont az effektek viszik el a snitteket, a túlzottan homályos mozdulatoknál látszanak az utómunkálatok. Néhol sajnos túlzottan sötétek a jelenetek, így nehéz fókuszálni arra, amire a készítők akarják, hogy figyeljünk. Emellett viszont a gyermek és az űrkabin kapcsolata számos alkalommal remekül van fotózva, és a piros szín dominanciája néhol az eredeti Suspiria-t idézi a képi világával A film stáblistája előtti jelenetsorban tiszteletét teszi Michael Rooker, aki érdekes beszámolót tart a Brightburn-i történésekről, de megemlíti, hogy azok nincsenek egyedül - és akkor jön egy meglepő cameo, ami miatt erősen él a gyanú, hogy ez a sztori ugyanabban a világban játszódik, mint Gunn korábbi, Super című szuperhős mozija.


Kapunk tehát egy jókora adag művért, leszámolásokat és egy megállíthatatlan szuperkölyköt, akinek a háttere sajnos elsikkad, mert túlságosan széttöredezik az eszmeiség, amit a kilencven perc alatt a készítők mutatni akarnak. Mégis, aki szeretne eltávolodni a jelenkori masszív blockbuster rodeótól, amivel Hollywood éppen ledarálja a világot, annak egyszeri megnézésre tökéletes választás lehet.


Megjegyzések