(Sötét) Pókember 2099 - A Peter David csömör

A magyar kiadás tavalyi „megszellőztetése” óta várom Pók 2099 megjelenését, hisz a Marvel Első Alternatív Pókemberéről van szó; az a Peter David írja, aki megreformált egy zöld bőrű óriást és a (számomra) kisebb jelentőségű X-címet, az X-Faktort is egész szórakoztatóan írja. Hab a tortán, hogy a helyszín egy jövőbeli cyberpunk megaváros, annak minden lehetőségével, előnyével.

Mosollyal a képemen vettem meg a kötetet, ami már a különleges hatású címfelírattal sem tudná jobban megidézni a 90-es éveket. Elolvasása után azonban már nem mosolyogtam annyira. Olyan átlagos-gyengécske és gyakran nyögvenyelős történetet kaptam, ami a lehetőségeinek egy részével se élt az első 8 számnyi terjedelmével. FIGYELEM, AZ ÍRÁS SPOILEREKET TARTALMAZ.

A főszereplő Miguel O’Hara, a Nueva Yorkot irányító Alchemax vállalat kutatója, területe szerint DNS manipulációval kellene vállalati kémeket és katonákat előállítania, de az eredménycentrikus-türelmetlen vezető Tyler Stone egy olyan főpróbát kényszerít ki, ami egy kísérletre engedmények fejében jelentkező bűnöző életébe kerül. Miguel lelkiismeretétől hajtva felmond, de Stone egy élethossziglan tartó Alchemax droggal, a Mámorral megfertőzve akarja mégis magához kötni értékesnek tartott kutatóját. Miguel viszont viszont úgy dönt, hogy megpróbálja a Mámor okozta DNS módosításokat a saját eljárásával és korábbi tiszta DNS mintájával kiiktatni a testéből, ám a folyamat során egy vállalati riválisa úgy próbál megszabadulni tőle, hogy a minta-konfigurációt egy olyanra cseréli, amitől korábban mesterséges Pókember képességeket reméltek azt gondolva, hogy megismétlődik a korábbi fiaskó és egy szörnnyé változtatja. Miguel sikeresen túléli saját kísérletét és immár Mámor függőség-mentesen, emberként maradva csak épp „MegPókosítva”. Később abban a hiszemben tartva Stone-t, hogy terve sikerült és rászorul a drogfejadagokra, visszaáll az Alchemax alkalmazásában, de egyetlen célja már, hogy visszacsinálja a kísérletét és bosszút álljon főnökén belülről, valamint alkalmasint új erőivel, mint a 2099-es év új Pókembere…

Dióhéjban ennyit leírva értjük is a karaktert, esküszöm, ha nem olvastam volna magát a kiadványt, ez a szöveg még el is adná nekem. Viszont nem tudom, hogy nyúlt vissza Slott a figurához, de egész biztos nem úgy, hogy feltétlen szükséges legyen hozzá 46 kihagyás nélküli 20 évvel ezelőtti füzet leközlése. Akinek bejön, az imádni fogja, hisz rögtön tekintélyt parancsoló további 5 különszámnyi anyag ígéretével indul, de ennek a hírnek csak az örül, akinek tetszett. A Kingpin egyik kedvenc írójukként kiemelt figyelmet szentel Peter Davidnek, tolják a sorozatait, senki sem tenne másként a helyükben. Nekem azonban csömöröm van már Davidből, legyen bármennyire is neves író, amit nem is lehet elvitatni tőle, de úgy érzem felül van reprezentálva a kínálatban, és elég sok füzete csak korrekt iparosmunka. Itt sem éreztem semmi pluszt, ami a karaktert - és nem csak a ruhadizájnját - kiemelné az eddig lehetőséget nem kapó figurák még mindig terjedelmes mezőnyéből. Már egy kicsit a név akarja eladni a képregényt, de nálam a „jó író Peter David” pozicionálás egyszerűen nem tesz egyenlőségjelet a korszakának legjobbja/időtállóan szórakoztató művekkel. Plusz tudom, ez nem az a cikk, nem is protestálni akarok, de itt azért meg kell jegyeznem, hogy ha már valamilyen módon mellékcímekről van szó, fájlalom, hogy ez előtérben van, miközben Remender Venom (Ügynöke) egy lábjegyzet marad egy-egy Amazing részből átvett Hihetetlen Pókemberben, miközben Flash és Betty elég meghatározó mellékszereplői a magyar Pókkiadásoknak; különösen érdekes lett volna látni, hogy hová kanyarodott történetük.

De vegyük sorra, hogy mi nem tetszett, miért tartom gyengének.
A főszereplő - Miguel - számomra unalmas karakter. Lehetett volna másként, ha a metamorfózisának lett volna egy kis kevésbé feltűnő, de folyamatosan jelenlévő kezelés nélkül súlyosbodó degenerációja (mint pl. a Légyben), ami kicsit Morbius az Élő Vámpírosabbá tette volna  a karaktert. Ha Mámor függő marad. Tudom szinte szentségtörés egy függő szuper”hős”, de akkor is túl hamar került ki ez az elem a képből. Viszont a legfontosabb, ha nem csak fancsaliskodik végig, hanem szerepében marad. Ne felejtsük el, hogy egy kutatóról van szó, aki vállalati kémek/gyilkosok előállításán dolgozott, ebből lett némi lelkiismeretet növesztett fegyverfejlesztő, amit nyakon öntöttek némi bosszú (mert kitoltak vele) és eredeti élet (máshol mit kutatna a rák ellenszerét?) visszaállítása iránti vággyal. Persze ez rengeteg „ha és jó lett volna” sóhajtozás, de összességében azt érzem úgy, hogy egy a karakter irányt tévesztett, sokkal ridegebb/számítóbb/elemzőbb figurának kellene lennie instant közellenség helyett, jobban a háttérben tevékenykedve, amit a világkép is igényelne. Egyik első lépéseként már meg is botlik; Kasey megmentése itt a választóvonal. Elindul megmenteni öccse random soros (terrorista-bűnöző besorolású) barátnőjét. Teljességgel karakteridegen döntés. Azt értem, hogy nem akartak ellőni egy Pókemberes – Betörő párhuzamot, hogy nem mentem meg Kasey-t, aki miatt meghal az öcsém vagy ilyesmi, de ezzel David egy olyan pályára állította a főhőst, hogy 4-8. részben Miguelt lényegében csak sodorják az események, csak reagálni tud, utat választani aztán nem. Zárójelben a címben említettem már a „Sötét” jelzőt. Miguel ölt? Igen. De ettől lett a legpáratlanabb, sötét tónusú marvel karakter? Persze, ha a 60-as évek tini pókemberéhez méregetjük, akkor igen. Alma meg a körte. De csak a kiadási időszakot tekintjük, akkor épp ez a zseniális kor, amikor Harry Zöld Manóként előbb életében majd halálában egyre jobban kikészíti Petert és kapunk ugyanúgy egy sokkal szélsőségesebb, drámaibb Pókembert. De megemlíthetjük Venomot is, aki szintén levesz abból, hogy magában érdekes koncepció legyen ez az extrém Pókember, de Miguelnél azt mondom, hogy minél inkább hőssé válik, annál inkább van elrontva az eredeti felütés.

A Világ – A vállalati disztópia a 90-es évek egyik kedvenc fikciós színpadja, nem érzem viszont, hogy a benne lévő lehetőségek kiaknázását azon túl, hogy egyszerűen a Marvel újdonságaként van kezelve. Sablonokból tessék-lássék módon építgeti környezetét, fent – vállalati diktatórikus jólét, lent – szegénység, bandák, hősök már nincsenek, de Thort még visszavárják. Kedvelem/kedveltem a cyberpunk stílust, ezért is vártam eleinte és valahol ezért sem tud megfelelni az elvárásaimnak. Nincs meg az összetettsége a világnak. Mindenki rossz, mindenki ellenség, mindenki el akarja kapni a szegény kis pókot és ezért már túlzó/erőforráspazarló emberhajszába kezdenek már az első számokban, vérbosszúkat fogadnak ellene. A DNS manipuláció (ha jól működik) meglehet valahol költséghatékonyabb, mint a kiber-hardware, de ez a technika itt teljesen visszafejlődött Dr. Stillwell munkássága (Skorpió) vagy Smythe Végső Pókíeró formája (épp a Pókírtók inváziója megy közben az Amazingban). Miközben válogatott céges kiborgügynökök próbálnak a rivális cégeknek alátenni, az ipari kémkedés és kémelhárítás csúcsra van járatva (a többi 2099-es címben talán jobban kijön), addig a Pici Pók csoda és fantasztikus technológia újdonságnak hat. És hogy Ellenségem-ellensége a barátom? Hát ez a mondás 2099-ben már nem működik.

Az ellenfelek. Egy Kiborg fejvadász; illik a világba, még ha tizenkettőegytucat karakter is. Egy konkurens vállalat szamuráj-fejvadásza. Túl sokat merítünk Rai-ból és társai által lefektetett jövő-japán sztereotípiákból. Egy Keselyű, aki dögevőbb/kannibálabb, meg 2099-esebb klasszikus társánál, de ez sem a karakterújragondolások remeke. Ráadásnak néhány repkedő vállalati-fogdmeg, meg banda. Érdemes lenne összeszámolni, hogy a nyolc szám alatt hány oldalon kergetik Pókembert, miközben a történet nem gördül előre, maximum az ellenségek száma gyarapszik a háttérben, hogy úgy tűnjön többszálú történetről van szó. A főellenség viszont nem több, nem kevesebb egy átlag cégvezetőnél, aki felett ráadásul még állnak is a vállalati hierarchiában! Egyetlen különösebben alávaló tettét, ezt a Mámor-megfertőzést is semmissé tette az 1. szám. Így Tyler Stone önmagában egy senki, érdektelen karakter eddig, személytelen hajszája Pókember ellen már ebben a történetben kissé logikátlan is, ha megpróbálunk kicsit egy vállalati világ fejével gondolkodni és a költség-nyereség mérlegeket állítva azt nézzük, egyre nagyobb a presztízsveszteség. Stone ellenségként maga a rendszer megtestesítője, csakhogy Miguelben nincs semmi rendszerellenesség, nem egy forradalmár alkat, így nem tudom hogy lehet-e bárhová eljutni innen, és nem csak egy füzetről-füzetre elnyújtva ugyanazon a körön megtett kergetőzést fogok látni egy-egy eléje dobott random ellenféllel.

Zárásul, ha a történet nem is - szívesebben olvasnék mást hihetetlen Pókember különszámként - a formátum és az ár annál inkább tetszett, a 188 oldalas 8 füzetes kiadványért a 2490 forintjával a baráti árak mezőnyében lépked, bár ilyen lehetne/ilyen lépésekkel tudna haladni a többi sorozat is. Ha másért nem is, azért egy kötetnyi bizalmat még szavazok a sorozatnak.

Megjegyzések