A Lorax és a cézár saláta esete: Gyilkosság az Orient Expresszen

A 2017-es év karácsonyára egy Agatha Christie feldolgozással kedveskedett a mozirajongóknak Kenneth Branagh, aki korábban Shakespeare műveiből csinált életvitelszerű adaptáció maratont, és úgy tűnik, Poirot újraélesztésével valami hasonlóra törekszik idősebb korára.

A Gyilkosság az Orient Expresszen olyan szempontból mindenképpen adja magát, hogy teljesen különálló filmként is többször megrendezték már, például Sidney Lumet is rendezett egy filmsztárokkal pakolt verziót (1974), van egy japán feldolgozás is (2015), illetve a zseniális David Suchet Poirot-alakításai között is megjelent (2006).

A korábbi adaptációkhoz hasonlóan itt is több nagy nevet bevontak a produkcióba: például Penélope Cruz misszionáriusnőt alakít, Derek Jackobi egy komornyik szerepében jelenik meg, az újabb színészgenerációt pedig többek között a Star Wars-on keresztül ismertté vált Daisy Ridley képviseli.

A belga detektív karakterizációja viszonylag nagy részét kitette ennek a filmnek, de számomra nem volt zavaró, hiszen a figura egyfajta újra bemutatása némileg szükséges, hogy a néző számára kiderüljön milyen ez a legújabb Poirot. A film így egy olyan jelenettel kezd, ahol kiderül, hogy a Branagh-alakította detektív internacionális szinten keresett, és bár elsősorban intellektuális megközelítéssel nyomoz, például a fizikalitás erősebben jelen van a jellemében, mint amikor Suchet formálta a karaktert. Emellett a legelső ügy, aminek megoldása közben látjuk, arra is rávilágít, hogy minden esetben egyértelműen elválaszthatónak tartja a jót és a rosszat, és saját nézete szerint többek között az teszi jó detektívvé, hogy úgy látja a világot, ahogy annak lennie kellene, és ami ebből kilóg, az gyakran fontos elem lehet egy nyomozás során. Az Orient Expresszen való utazás azonban némileg árnyalja az eddig kialakult nézeteit. A film Poirot egyfajta nézőpontváltását, fejlődését kíséri végig: a vonaton történő gyilkosság, és az azt követő nyomozás egy olyan szituáció elé állítja, amire nem igazán alkalmazható az eddig kialakult világképe, és ez láthatóan egyfajta törést okoz a detektív karakterében.

 

Többször utalás történik arra, hogy különc volta ellenére is volt románc Poirot életében, de számomra ezek a jelenetek nem igazán adtak lényegeset hozzá a karakterhez, mert nem kaptunk szinte semmi információt arról, hogy ki volt az emlegetett ‘Katherine’, és mitől lett fájdalmas emlékké a kapcsolat.

A holttest megtalálása  külön ki volt emelve képileg a néző számára: teljesen felülnézetből követhettük végig Ratchett megtalálását. Így, mivel nem láthattuk a szereplők arcán a reakciót, egyedül a párbeszéd érzelmi töltete adott támpontot ahhoz, hogy hogyan érinti a jelen lévőket a gyilkosság. Számomra azért különösen érdekes ez a filmes eszköz használata, mert ezzel a módszerrel eléggé elvettek a hatásából az esetnek, a néző sokkal kevésbé szembesül a gyilkosság brutalitásával (12 késszúrás!) egészen a történet végéig, amikor egy fekete-fehér flashbackben valamennyire részesei vagyunk az eseménynek, de  onnan is gyakorlatilag ki van törölve az áldozat: látjuk, hogy lecsap a kés, de a fókusz itt sem rajta van. A hangsúly az életben maradt karakterekre, és a gyilkosság előidézte feszültségre tevődik, ami fokozottan jelen van, hiszen a nyomozás alatt a vonat városoktól távol, hóban ragadva rostokol.

Azt hiszem, kicsit kinőttem az Agatha Christie történeteiből, mert bár sokszor élvezetes volt a film és szépen is nézett ki, zavart az eset túlbonyolítottsága. Azt éreztem, hogy a karakterek viselkedése nem konzisztens, igazából még Poirot sem (számomra erőltetett volt, ahogy tényleges alap nélkül behozott a nyomozásba egy korábbi ügyet, ami végül segítette a vonaton történtek megoldásában). A bűntény  egyértelműen fejlődési lehetőségként van kialakítva számára: arra szolgál, hogy meglássa, hogy nem olyan könnyen elválasztható minden esetben a jó és a rossz, mint ahogy azt a film elején kinyilatkoztatja. Erre a felismerésre el is jut a történet végére, amikor megfogalmazza, hogy ő ebben az ügyben nem tudja megítélni, hogy mi lenne a helyes. Azonban azzal, hogy ő nem dönt, gyakorlatilag felmenti a bűntény részeseit.

A címbeli gyilkosság egyfajta liminális térben történik - a vonat maga lehetőséget ad az általában elválasztott társadalmi rétegek egyfajta keveredésre, hiszen az egyedüli ami összeköti egy vonat utasait, az, hogy ugyanazon járművön haladnak a céljuk felé.  Így a különböző kulturális hátterű és társadalmi rétegből származó utasok az utazás idejére felfüggeszthetik a társadalmi elvárások nyomását, és adott esetben viselkedhetnek a szokásostól, elvárttól eltérően. Ez egyfajta ‘what happens in Vegas, stays in Vegas’ hozzáállást eredményezhet az utazókban, hiszen jó eséllyel soha többet nem találkoznak jelenlegi útitársaikkal. Így a gyilkosság maga kétszeresen elszigetelt az általános társadalmi szabályok által irányított élettől: a vonat a civilizációt időlegesen elhagyva, állomások között halad, amikor az amerikai Ratchett-et megölik. A vonat egészen addig meg is ragad a senki földjén, amíg a vonaton tartózkodó Hercule Poirot, meg nem oldja az esetet. Csak ezután indulhat tovább a vonat, visszatérve a civilizációba. A bűntény társadalmon kívülisége segítheti a nézőt abban, hogy empatikus maradjon a szereplők iránt - a gyilkosság a társadalom szabályaitól távol történt, civilizált keretek között a karakterek civilizáltan viselkednek.

 

Nagy bónusz pont volt nekem, hogy a gyanúsított szereplők a Poirot-val való végső konfrontációjakor egy hosszú asztal mellett ülnek, egyfajta utolsó vacsora kompozíciót idézve. (Ez nekem még pluszban eszembe idézte Yann Martell egyik könyvét, The High Mountains of Portugal-t, ahol az egyik karakternek egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy az Agatha Christie könyvek mély keresztény teológiai értékkel bírnak...).

Tíz multifunkcionális sétapálcából hat és fél.