Gothic Chic: Fantomszál

Paul Thomas Anderson legújabb rendezése a ruhatervező különc zseni Reynolds Woodcock ( Daniel Day-Lewis) és múzsája, Alma (Vicky Krieps) egymásra találását meséli el az 1950-es évek Angliájában.

 Annak ellenére, hogy a főszereplő Reynolds sokat varr és tervez, a filmben visszatérő motívumok közül a egyik legszembeötlőbb nem a ruhakészítéshez kapcsolódik: az evés és az éhség többször megjelenik, jelezve a karakterek hangulatát, kapcsolatát egymással. Reynolds ciklusokban él: amikor ihletett, energizált,  mindenféle nehezebb ételt is jó étvággyal és nagyobb mennyiségben fogyaszt, amikor kifáradt, egyre háklisabb, és enni is aszketikusabban eszik, a végére pedig szinte már csak teázik. Úgy tűnik, ő maga nem ismeri fel, hogy mikor van egy kis megpihenésre és feltöltődésre szüksége: Alma érkezése előtt bizonyos időközönként annyira kifárasztja magát, hogy napokig csak fekszik az ágyában, szinte magatehetetlenül. Ilyenkor egyfajta gyermeki szerepbe fejlődik vissza, sok törődést igényel (amit máskor vehemensen elhesseget), és ő maga is sokkal inkább képes a gyöngédségre. Alma felismeri a fontosságát ezeknek a 'töltődési időszakoknak', és sikeresen lenyugtatja a férfit, amikor úgy látja, szüksége van rá. Reynolds minden egyes alkalommal mintha újjá születne a kényszerpihenők után, és Alma a gondoskodó anya-szerető kettős szerepében azzá válik, akire a  férfi mindig is vágyott.

 

Reynolds egyértelműen nagyon szorosan kötődik anyja emlékéhez, így a gyengélkedése alatti  gyermekiség is valahol az anya figurával van kapcsolatban. A férfi anyja miatt kezdett ruhákat tervezni, és maga a varrás is tradicionálisan inkább női teremtő erővel asszociálható. A varráshoz babonásság is társul a filmben: a menyasszonyi ruha  készítőjét örökös egyedülállósággal fenyegeti, Reynolds apró cédulákon jókívánságot varr az általa létrehozott ruhákba, illetve anyja hajfürtjét a szíve fölött, zakójába varrva hordja magánál.

 A különc ruhatervezőt nem riasztja a gondolat, hogy a halottak az élők között járhatnak- számára anyja szellemének jelenléte az életében megnyugvást adó gondolat.  Egy ehhez hasonló álláspontot Alma is átvesz a kapcsolatuk során: olyannyira összetartozónak érzi magát Reynolds-zal, hogy a földi halált nem látja akadálynak a kapcsolatuk folytatásában. Ez már-már mitikus összetartozás azonban csak a film végére jön létre: a film folyamán Reynolds és Alma gyakran nem értik, hogy a másiknak mire van szüksége és ezt picit a néző is megszenvedi.

Úgy tűnik, Reynolds vénkisasszony lánytestvére, Cyril (Lesley Manville) sem tud segíteni abban, hogy a pár egy hullámhosszon legyen. A Woodcock testvérek láthatóan nagyon egymásra vannak hangolódva: Reynolds igényeinek kiszolgálása, és Cyril támogató háttérmunkája konstans a kapcsolatukban, míg a múzsák cserélődnek. Ezt a sémát Alma sikeresen megbontja, és ezzel Cyrilt még inkább háttérszerepbe kényszeríti. Cyril és öccse kapcsolatának  intenzitása eszembe juttatta a 2016-os a Bíborhegy című del Toro filmben megjelenő testvérpár egyszerre tápláló és pusztító szeretetét. Ez  nem az egyedüli hasonlóan gothic elem a két filmben: míg az előbbiben is fontos szerepet töltött be a családi ház, a tradíció megtestesítőjeként, a Woodcock ház, amiben a  Fantomszál cselekményének nagy része játszódik, bizonyos szempontból itt is a benne lakók, különösen Reynolds pszichéjének megjelenítése. A varró helység pl. a világ felé mutatott házrész alatt van, mintegy a tudatalattiból előhozva az erős anyai behatás révén létrejövő ruhákat. Ezen kívül gyakorlatilag csak különböző korú és szerepű nők veszik körül a ruhatervezőt: az dolgozók, a kliensek, nővére és múzsája népesítik be a Woodcock házat.

Reynolds nagyon sok mindent megenged magának: hozzá van szokva, hogy a klienseken kívül mindenki hozzá alkalmazkodik, és ezért gyakran udvariatlan, sőt goromba a hozzá közel állókkal. Ez különösen rosszul veszi ki magát, mivel a közvetlen környezete túlnyomó részt nőkből áll, akik valamilyen módon függnek tőle: a varrónőknek ő biztosítja az állást,bár Cyril tartja egyben az üzletet, de Reynolds nélkül nincs Woodcock ház, és végül ott van Alma.  Legjobban a lánnyal való kapcsolatában láthatunk rá arra, hogy mi mindent megenged magának Reynolds - rendszeresen belegázol Alma lelkébe, nem fordít rá figyelmet, azt is korlátozza, hogy hogyan egye a reggelijét stb. Több olyan pont is volt a filmben, amikor számomra nagyon kényelmetlen volt nézni amit Woodcock csinál, annyira átlépte Alma személyes határait.

Daniel Day-Lewis filmes karrierje utolsó szerepében (nyugdíjba vonul, nincs baja) elérte, hogy a problémás viselkedése ellenére valamennyire szimpatizálni tudjak a különc Woodcock-kal, ebben a filmben azonban Vicky Krieps alakítása volt számomra igazán izgalmas. Alma karaktere sokoldalú: van benne egyfajta ártatlan báj, de ugyanakkor látszik, hogy nem teljesen naiv. A film előrehaladtával Reynolds és Alma kapcsolatában egyre inkább előkerülnek a lány negatívabb karakterjegyei is: egyfajta pusztító energiát enged szabadjára magában, hogy megtarthassa a férfit. A két karakter a film folyamán kevésszer van harmonikus kapcsolatban, de a történet végére rátalálnak egy olyan egyensúlyra, amely az átlag ember számára talán kifacsart megoldásnak tűnik, de nekik úgy tűnik beválik, és számomra is elfogadható volt, hogy ők így boldogok.

A Fantomszálban szereplő kosztümök Mark Bridges keze munkáját dicsérik, amiért Oscar-díjat is kapott. Ez talán nem meglepő, hiszen egy ruhatervező szereplő darabjai talán látványosabban mutatják meg a filmen dolgozó kosztümös tehetségét, mint amire általában lehetősége van, mivel a szereplők maguk is külön hangsúlyt fektetnek az öltözékükre.

Tíz gombás rántottából hét és fél.

A kosztümökről, akit érdekel: