Tragikus happy end - Bohém Rapszódia (kritika)

Egy életrajzi film mindig kemény dió, hát még ha nem egy ember életét kell feldolgozni, hanem rögtön négyét. Vagy tényleg négy ember történetét láttuk? A készítők a kezdetektől fogva hangsúlyozták, hogy itt márpedig egy, a Queen történetét feldolgozó alkotásról van szó, és valóban a zenekar mindegyik tagja szerepet kapott, de egy valaki mégis többet. Persze igazságtalan vagyok, hiszen ha a kedves néző jegyet vált egy Bohém Rapszódia című filmre, nyilvánvalóan nem azt az estét kívánja látni a mozivásznon, ami során John Deacon basszusgitáros megírta az Another One Bites The Dust című szám riffjét, hanem magát a legendát, Freddie Mercury-t. Amúgy ha már John Deacon, azt miért nem láthatjuk, hogy ő hogy került be a zenekarba? A filmben ez elegánsan el van intézve annyival, hogy egy koncerten bejelentették; van egy új arc köztük. Én azért kíváncsi lettem volna erre az aspektusra is.

Jogos kérdés, hogy egy ilyen filmnél mit kell előtérbe helyezni. Egyértelmű, hogy nem dokumentumfilmet akarunk csinálni, viszont ha már egyszer ezt tisztáztuk magunkban, ott a dilemma, hogy mennyit szabad játszani a történettel. Törekedjünk-e az események tűpontos ábrázolására, vagy játszunk kicsit a karakterekkel, és próbáljuk meg fikciós elemekkel tarkítani a velük valóban megtörtént eseményeket? Úgy érzem, hogy a film ezt nem tudta (vagy akarta) eldönteni. A színészekkel eljátszatott koncertjelentek alá színes betűkkel bevágott városnevek arról árulkodtak, hogy már-már dokumentarista stílusban kívánják bemutatni a nagy amerikai turnét. Ugyanakkor amikor Freddie bevallja barátnőjének, hogy meleg, mindezt a Love of My Life című szám kíséretében, akkor a drámai szakítás pont a dal utolsó akkordjára történik meg, ami a kötekedős nézőt akár ki is zökkentheti a film élményéből; egyértelmű, hogy ezzel csak a drámai hatást akarták fokozni. Nem rossz rendezői megoldás, de nekem túlzottan hatűsvadász.  Egyébiránt a rendezésre nem lehet panasz. A képi világ lenyűgöző és mindig korhű, a jelmezek is hibátlanok, valóban minden részletre odafigyeltek. Sokan aggódtak amiatt, hogy mennyire lesz giccses az alkotás, és jelenthetem, nincs ok az aggodalomra, hiába volt benne erősen a giccs potenciál, mégis sikerült ízlésesen összerakni a filmet. 

Ha egy ilyen szintű legendáról forgatnak, akkor mindig nagyon necces a színész(ek) megválasztása. Ilyen esetben nincs átmenet;, vagy sikerül találni valakit, aki minden szempontból tökéletes, vagy a nézők csak a fejüket fogják fogni. Ebben az esetben a castingtól elkezdve, a színészek alázatos produkciójáig minden a helyén volt. Egy apróság, ami feltűnt, hogy a Roger Taylor-t alakító Ben Hardy bár kiválóan hozta a fiatal dobos karakterét, mégis korából adódóan a későbbi jelentekben -  ahol a karakter már idősebb - nem tudott olyan hiteles produkciót nyújtani. Ezzel szemben mindenkit kárpótolhat Gwilym Lee alakítása Brain May gitáros szerepében. Nem tudom, hogy csinálta, de az egy dolog, hogy az eredeti karakter minden mozdulatát levette, de hogy még az akcentusa és a beszédhangja is ugyanolyan, az már tényleg vérlázító. A már említett John Deacon-t Joseph Mazzello játssza szintén kiválóan, bár muszáj megjegyezni, hogy a koncertjeleneteknél nem volt annyira magabiztos a basszusgitárral.

Ezen a ponton kell megemlíteni a főszereplőt, Freddie Mercury-t  Rami Malek alakításában. Mindenki számára egyértelmű volt a kezdetektől fogva, hogy a film sikere vagy bukása az ő alakításán fog leginkább múlni. Az előzetesek alapján úgy lehetett látni, hogy nincs ok aggodalomra, a színész a lehető legjobb alakítást fogja nyújtani és kijelenthető, hogy ez nem csak az előzetesben volt így. Akármennyire is szeretnék, nem tudok belekötni az alakításba.

Talán a zenéről nem is érdemes beszélni egy ilyen film kapcsán, hiszen aki beül rá az úgy is ismeri a Queen-t (amúgy meg ki nem?), viszont a hangkeverésről igen is fontos értekezni. A koncertek hangosítása valóban koncertszerű hatásokat értek el a moziteremben, ami úgy gondolom rendkívül jó ötlet, hiszen ezzel is érzékeltetni lehet a rapszodikus hangvételt.  Ilyen esetben jogos kérdés, hogy ki énekelte a dalokat. A készítők elmondása alapján három hanggal dolgoztak, az egyik természetesen Freddie Mercury eredeti hangja, ezen kívül egy döbbenetesen hasonló orgánumú fiatal énekes is lehetőséget kapott, és nem utolsó sorban természetesen Rami Malek is megszólaltatott néhányan hangot.

A két és negyedórás játékidő talán kicsit túlzásnak tűnhet, de a hossz ellenére is biztos vagyok benne, hogy jó pár jelenetet ki kellett hagyni, a film végére meg majdnem teljes hosszába újra leforgatni a Live Aid fellépést bátor döntés, de mindenképpen hatáso,s nem beszélve arról, hogy micsoda erőteljes lezárást ad a filmnek.

A Bohém Rapszódia egyszerre lett bátor és szórakoztató alkotás, ami minden zeneszeretőnek kötelező. Az meg, hogy a film előtt a 20th Century Fox zenéje Brian May gitárhangzásával lett előadva, tényleg jó poén.