A magyar kiadás tavalyi
„megszellőztetése” óta várom Pók 2099 megjelenését, hisz a Marvel Első
Alternatív Pókemberéről van szó; az a Peter David írja, aki megreformált egy
zöld bőrű óriást és a (számomra) kisebb jelentőségű X-címet, az X-Faktort is egész
szórakoztatóan írja. Hab a tortán, hogy a helyszín egy jövőbeli cyberpunk
megaváros, annak minden lehetőségével, előnyével.
Mosollyal a képemen vettem meg
a kötetet, ami már a különleges hatású címfelírattal sem tudná jobban megidézni
a 90-es éveket. Elolvasása után azonban már nem mosolyogtam annyira. Olyan
átlagos-gyengécske és gyakran nyögvenyelős történetet kaptam, ami a lehetőségeinek
egy részével se élt az első 8 számnyi terjedelmével. FIGYELEM, AZ ÍRÁS
SPOILEREKET TARTALMAZ.
A főszereplő Miguel O’Hara, a
Nueva Yorkot irányító Alchemax vállalat kutatója, területe szerint DNS
manipulációval kellene vállalati kémeket és katonákat előállítania, de az
eredménycentrikus-türelmetlen vezető Tyler Stone egy olyan főpróbát kényszerít
ki, ami egy kísérletre engedmények fejében jelentkező bűnöző életébe kerül.
Miguel lelkiismeretétől hajtva felmond, de Stone egy élethossziglan tartó
Alchemax droggal, a Mámorral megfertőzve akarja mégis magához kötni értékesnek
tartott kutatóját. Miguel viszont viszont úgy dönt, hogy megpróbálja a Mámor
okozta DNS módosításokat a saját eljárásával és korábbi tiszta DNS mintájával
kiiktatni a testéből, ám a folyamat során egy vállalati riválisa úgy próbál
megszabadulni tőle, hogy a minta-konfigurációt egy olyanra cseréli, amitől
korábban mesterséges Pókember képességeket reméltek azt gondolva, hogy megismétlődik a korábbi fiaskó és egy szörnnyé változtatja. Miguel sikeresen túléli
saját kísérletét és immár Mámor függőség-mentesen, emberként maradva csak épp „MegPókosítva”. Később abban a
hiszemben tartva Stone-t, hogy terve sikerült és rászorul a drogfejadagokra,
visszaáll az Alchemax alkalmazásában, de egyetlen célja már, hogy
visszacsinálja a kísérletét és bosszút álljon főnökén belülről, valamint alkalmasint új
erőivel, mint a 2099-es év új Pókembere…
Dióhéjban ennyit leírva értjük
is a karaktert, esküszöm, ha nem olvastam volna magát a kiadványt, ez a szöveg
még el is adná nekem. Viszont nem tudom, hogy nyúlt vissza Slott a figurához, de
egész biztos nem úgy, hogy feltétlen szükséges legyen hozzá 46 kihagyás nélküli 20 évvel ezelőtti füzet leközlése. Akinek bejön, az imádni fogja, hisz
rögtön tekintélyt parancsoló további 5 különszámnyi anyag ígéretével indul,
de ennek a hírnek csak az örül, akinek tetszett. A Kingpin egyik kedvenc
írójukként kiemelt figyelmet szentel Peter Davidnek, tolják a sorozatait, senki
sem tenne másként a helyükben. Nekem azonban csömöröm van már Davidből, legyen
bármennyire is neves író, amit nem is lehet elvitatni tőle, de úgy érzem felül
van reprezentálva a kínálatban, és elég sok füzete csak korrekt iparosmunka. Itt sem éreztem semmi pluszt, ami a karaktert - és nem csak a ruhadizájnját -
kiemelné az eddig lehetőséget nem kapó figurák még mindig terjedelmes
mezőnyéből. Már egy kicsit a név akarja eladni a képregényt, de nálam a „jó író
Peter David” pozicionálás egyszerűen nem tesz egyenlőségjelet a korszakának
legjobbja/időtállóan szórakoztató művekkel. Plusz tudom, ez nem az a cikk, nem
is protestálni akarok, de itt azért meg kell jegyeznem, hogy ha már valamilyen
módon mellékcímekről van szó, fájlalom, hogy ez előtérben van, miközben
Remender Venom (Ügynöke) egy lábjegyzet marad egy-egy Amazing részből átvett Hihetetlen Pókemberben, miközben Flash és Betty elég
meghatározó mellékszereplői a magyar Pókkiadásoknak; különösen érdekes lett volna látni, hogy hová kanyarodott történetük.
De vegyük sorra, hogy mi
nem tetszett, miért tartom gyengének.
A főszereplő - Miguel - számomra
unalmas karakter. Lehetett volna másként, ha a metamorfózisának lett volna egy
kis kevésbé feltűnő, de folyamatosan jelenlévő kezelés nélkül súlyosbodó degenerációja
(mint pl. a Légyben), ami kicsit Morbius az Élő Vámpírosabbá tette volna a karaktert. Ha Mámor függő marad. Tudom
szinte szentségtörés egy függő szuper”hős”, de akkor is túl hamar került ki ez
az elem a képből. Viszont a legfontosabb, ha nem csak fancsaliskodik végig, hanem
szerepében marad. Ne felejtsük el, hogy egy kutatóról van szó, aki vállalati
kémek/gyilkosok előállításán dolgozott, ebből lett némi lelkiismeretet
növesztett fegyverfejlesztő, amit nyakon öntöttek némi bosszú (mert kitoltak
vele) és eredeti élet (máshol mit kutatna a rák ellenszerét?) visszaállítása
iránti vággyal. Persze ez rengeteg „ha és jó lett volna” sóhajtozás, de összességében azt érzem úgy,
hogy egy a karakter irányt tévesztett, sokkal ridegebb/számítóbb/elemzőbb figurának kellene lennie instant
közellenség helyett, jobban a háttérben tevékenykedve, amit a világkép is
igényelne. Egyik első lépéseként már meg is botlik; Kasey megmentése itt a választóvonal. Elindul megmenteni öccse random soros (terrorista-bűnöző
besorolású) barátnőjét. Teljességgel karakteridegen döntés. Azt értem, hogy nem
akartak ellőni egy Pókemberes - Betörő párhuzamot, hogy nem mentem meg Kasey-t,
aki miatt meghal az öcsém vagy ilyesmi, de ezzel David egy olyan pályára
állította a főhőst, hogy 4-8. részben Miguelt lényegében csak sodorják az
események, csak reagálni tud, utat választani aztán nem. Zárójelben a címben említettem
már a „Sötét” jelzőt. Miguel ölt? Igen. De ettől lett a legpáratlanabb, sötét
tónusú marvel karakter? Persze, ha a 60-as évek tini pókemberéhez méregetjük,
akkor igen. Alma meg a körte. De csak a kiadási időszakot tekintjük, akkor épp
ez a zseniális kor, amikor Harry Zöld Manóként előbb életében majd halálában
egyre jobban kikészíti Petert és kapunk ugyanúgy egy sokkal szélsőségesebb,
drámaibb Pókembert. De megemlíthetjük Venomot is, aki szintén levesz abból,
hogy magában érdekes koncepció legyen ez az extrém Pókember, de Miguelnél azt
mondom, hogy minél inkább hőssé válik, annál inkább van elrontva az eredeti
felütés.
A Világ - A vállalati
disztópia a 90-es évek egyik kedvenc fikciós színpadja, nem érzem viszont, hogy
a benne lévő lehetőségek kiaknázását azon túl, hogy egyszerűen a Marvel újdonságaként
van kezelve. Sablonokból tessék-lássék módon építgeti környezetét, fent -
vállalati diktatórikus jólét, lent - szegénység, bandák, hősök már nincsenek,
de Thort még visszavárják. Kedvelem/kedveltem a cyberpunk stílust, ezért is
vártam eleinte és valahol ezért sem tud megfelelni az elvárásaimnak. Nincs meg
az összetettsége a világnak. Mindenki rossz, mindenki ellenség, mindenki el
akarja kapni a szegény kis pókot és ezért már túlzó/erőforráspazarló
emberhajszába kezdenek már az első számokban, vérbosszúkat fogadnak ellene. A DNS
manipuláció (ha jól működik) meglehet valahol költséghatékonyabb, mint a
kiber-hardware, de ez a technika itt teljesen visszafejlődött Dr. Stillwell
munkássága (Skorpió) vagy Smythe Végső Pókíeró formája (épp a Pókírtók
inváziója megy közben az Amazingban). Miközben válogatott céges kiborgügynökök
próbálnak a rivális cégeknek alátenni, az ipari kémkedés és kémelhárítás
csúcsra van járatva (a többi 2099-es címben talán jobban kijön), addig a Pici
Pók csoda és fantasztikus technológia újdonságnak hat. És hogy Ellenségem-ellensége
a barátom? Hát ez a mondás 2099-ben már nem működik.
Az ellenfelek. Egy Kiborg fejvadász; illik a világba, még ha tizenkettőegytucat karakter is. Egy konkurens vállalat
szamuráj-fejvadásza. Túl sokat merítünk Rai-ból és társai által lefektetett
jövő-japán sztereotípiákból. Egy Keselyű, aki dögevőbb/kannibálabb, meg 2099-esebb
klasszikus társánál, de ez sem a karakterújragondolások remeke. Ráadásnak
néhány repkedő vállalati-fogdmeg, meg banda. Érdemes lenne összeszámolni, hogy a
nyolc szám alatt hány oldalon kergetik Pókembert, miközben a történet nem
gördül előre, maximum az ellenségek száma gyarapszik a háttérben, hogy úgy
tűnjön többszálú történetről van szó. A főellenség viszont nem több, nem
kevesebb egy átlag cégvezetőnél, aki felett ráadásul még állnak is a vállalati
hierarchiában! Egyetlen különösebben alávaló tettét, ezt a Mámor-megfertőzést is
semmissé tette az 1. szám. Így Tyler Stone önmagában egy senki, érdektelen
karakter eddig, személytelen hajszája Pókember ellen már ebben a történetben kissé
logikátlan is, ha megpróbálunk kicsit egy vállalati világ fejével
gondolkodni és a költség-nyereség mérlegeket állítva azt nézzük, egyre
nagyobb a presztízsveszteség. Stone ellenségként maga a rendszer megtestesítője,
csakhogy Miguelben nincs semmi rendszerellenesség, nem egy forradalmár alkat,
így nem tudom hogy lehet-e bárhová eljutni innen, és nem csak egy
füzetről-füzetre elnyújtva ugyanazon a körön megtett kergetőzést fogok látni egy-egy
eléje dobott random ellenféllel.
Zárásul, ha a történet nem is - szívesebben olvasnék mást hihetetlen Pókember különszámként - a formátum és az ár annál inkább tetszett, a 188
oldalas 8 füzetes kiadványért a 2490 forintjával a baráti árak mezőnyében lépked, bár
ilyen lehetne/ilyen lépésekkel tudna haladni a többi sorozat is. Ha másért nem is, azért egy
kötetnyi bizalmat még szavazok a sorozatnak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése