Nem mind arany, ami fénylik - DCNK #29-30

Alex Ross munkái nem ismeretlenek a magyar képregényrajongók számára; a Kingpin kiadó megjelentette a Marvels minisorozatot két Marvel+ különszámban, amiből ízelítőt a régi Csodálatos Pókember sorozat belső borítóin kaphattunk, a megszűnése előtt nem sokkal, továbbá a hamarosan befejeződő Bosszú Angyalai/Megszállók történet borítói is az ő keze munkáját dicsérik a Marvel+ sorozatban. Most itt az ideje, hogy idehaza DC-fronton is bizonyítson az alkotó, a DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény 29. és 30. kötetében, melyben a teljes, 2005 és 2007 között készült Justice minisorozatot kapjuk kézhez a már megszokott, keményfedeles kiadásban. Ha kitart addig itthon a sorozat, akkor nagyjából a 90. kötet tájékán érkezhet az 1996-os Kingdom Come történet, szintén Ross festett rajzstílusával.
A történet egy kaotikus álommal indul, melyben Superman, Batman, Wonder Woman, Aquaman és más hősök mindenféle katasztrófa és robbanás közepette elbuknak a világ megvédésében. E vízióban közösen osztozva legnagyobb ellenfeleik, élükön többek között Lex Luthorral, Rébusszal, Méregcsókkal és Fekete Rájával jótékonysági akciókba kezdenek, és igyekeznek úgymond "jókat" cselekedni a világban, és segíteni az elesetteken; Mr. Fagy például vizet csinál egy sivatagban, Toyman pedig művégtagokkal látja el az arra rászorulókat. Ez azonban megköveteli számukra azt, hogy a föld legnagyobb hősei ne szólhassanak ebbe bele, és szépen sorban igyekeznek mindannyiukat háttérbe szorítani és hatástalanítani, kisebb-nagyobb sikerrel. A külvilág szemében igyekeznek magukat önzetlennek és makulátlannak feltüntetni rossz előéletük ellenére, és ez adja a történet alapkonfliktusát. A gonosztevők meggyőződése, hogy a hősök képtelenek megvédeni a bolygót bármiféle nagyobb fenyegetéstől, ezért saját kezükbe kell venni az irányítást; a háttérben persze ennél több áll.
Tizenkét részes történetünk rengeteg karaktert felvonultat, ennek következtében a sztori is sok szálon fut, sok a helyszínek közötti ugrálás. Számomra ez a fajta szereplőmennyiség  a visszájára sült el, és úgy éreztem hogy senkire nem jutott elég fókusz, mindenkire jutott egy kis idő, néhány gondolat, aztán váltás. A történet töredezett jellege is ebből fakad, amikor belendülne az egyik szál, például amikor a Marsi Fejvadász Aquaman-t próbálja megtalálni, akkor 1-2 oldal után ugrunk másik helyszínre, majd kicsit később megint vissza. Végig az az érzésem volt, hogy minden egyes részt megírtak végig, majd utána feldarabolva elosztották a 12 rész alatt. Persze az teljesen érthető, hogy nehéz ekkora mennyiségű karakterrel úgy bánni hogy, pláne legtöbbször külön helyszíneken, hogy az gördülékeny legyen, de itt nem igazán éreztem az egységet. Olykor már feleslegesnek is tűnt néhány szereplő mind a hősök, mind a gonosztevők oldaláról, például Joker-t, aki másodhegedűsként csak nem akart kimaradni az eseményekből, de igazából semmi értelmét nem láttam annak, hogy őt is beemelték a történetbe. Pozitívumként említendő a stílusos panelfelosztás, a váratlan fordulatok, illetve a néhol már horrorisztikus miliő, gondolok itt például 'Agyzseni' Aquaman-en való kísérletezésére a titkos laborjában, vagy Gepárdnő szertartására.
Alex Ross festett munkái azok, amik a történettel szemben kárpótolnak minket; minden egyes panel precízen kidolgozott, mesteri részletességgel tárja elénk a karaktereket és helyszíneket, gyönyörű tájképekkel a háttérben, illetve a nagyobb, akár két oldalas képek igazi felüdülésként hatnak olvasás közben. Többször el lehet időzi egy-két karakter remek megformáltságán, ilyen szempontból igazi csemege ez a két kötet, hisz rengetegen felvonulnak benne; Aquaman birodalma, vagy akár a Bat-barlang is kiváló lehetőség Ross-nak, hogy megcsillogtassa tudását a képregényrajongók előtt. A történetre a borús, sötétebb színvilág a jellemző, a remek fény-árnyék kontrasztnak köszönhetően pedig kifejezetten egyedi hangulatot kölcsönöz ennek a sztorinak.

Ahhoz képest, hogy 12 részes ez az eposz, a befejezést a maga 4-5 oldalával igen csak kevésnek éreztem, Ross túl hamar engedi el a kezünket ezek után a világrengető események után. Mindent egybevetve a történet és rajzok közül itt egyértelműen az utóbbi felé billen a mérleg, de azért mindenképpen érdemes vele tenni egy próbát, ilyen szempontból már a borítók is elég meggyőzőek. Aki szereti Boris Vallejo szuperhősös munkáit, azoknak is bizonyára tetszeni fognak ezek az illusztrációk.


Megjegyzések