A tökéletes világ nem létezik - DCNK #54-55 - Superman: A Holnapért

A DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény soron következő történetében a 12 részes Superman: For Tomorrow, 2004-2005 között debütált alkotást ismerhetjük meg két kötetben, a Brian Azzarello és az örök favorit, Jim Lee jóvoltából. Azt már most érdemes leszögezni, hogy inkább a látvány és a képi világ az, ami talán kicsit maradandóbb élményeket okozhat e sztori kapcsán, mint maga történet élvezhetősége. Köszönhetően annak, hogy egy előfizetői csomagban érkezett a teljes sztori, egyhuzamban tudtam ledarálni a teljes történetet.
Miután a második kötet végére értem, igencsak vegyes érzelmek kavarogtak bennem a történet kapcsán; úgy éreztem, hogy kaptunk egy teljesen karakteridegen, kusza, logikátlan, összecsapott sztorit, amely a mézes-mázos Jim Lee-csomagolást leszámítva szinte semmivel sem visz előrébb. Ezen sajnos a fordítás sem segített, mely ismét több ponton hagyott kívánnivalót maga után. 

Sosem szerettem azokat a történeteket a képregényekben, amelyek valamilyen drasztikus, nagy volumenű változásról szólnak, mely sokak életét érinti az adott Univerzumon belül úgy, hogy utána aztán két perc alatt el van felejtve az egész. A sztori metropolisi emberek tömeges eltűnésével indul, Superman pedig úgy érzi tehetetlen, mivel fogalma sincs az eltűnések miértjéről, és arról sem, hogy hova tűnhetett a rengeteg ember, akik között szerelme, Lois is ott van. Egy bizonyos Daniel atyával való folyamatos lelkizései, és visszaemlékezései kapcsán azonban kezd derengeni valami egy különös szerkezettel kapcsolatosan, de a történet több ponton rendkívül zavaros és töredezett, az olvasót szinte teljesen összezavarja. 
A nagy, szörnyű titok azonban csak a második kötetben tör felszínre, és meg kell mondjam, ennél bugyutább magyarázatot ritkán olvasni képregényekben. Ezzel a magyarázattal maga Superman épelméjűsége kérdőjeleződik meg úgy, hogy közben megalomániája is kicsúcsosodik. Ha ez egy alternatív sztori lenne, akkor úgy-ahogy más szemmel nézném, de ez igenis a fősodor, a sok abszurditás és feleslegesen túltolt furcsaság ellenére. 

A sok, felesleges köröket futó párbeszédet a pap és Superman között bőven le lehetett volna redukálni kevesebbre; értem én, hogy Azzarello csak még jobban fel akarta csigázni az olvasókat, de aztán amit a második kötetben sütött el, arról inkább az a személyes benyomásom, hogy bár ne tette volna. A töredezett, zavaros történetmesélési stílusán az sem segít, hogy több esetben 3 oldalra körülbelül egy szövegbuborék jut, és rendre feleslegesen, a történet szempontjából irreleváns módon kapunk egy oldalas, villantós képeket. Most komolyan, az, hogy Superman berepül egy templomba, miért kell, hogy akkora megrökönyödést váltson ki, amiért indokolt az egész oldalas rajz? De ezzel együtt Jim Lee volt az, akinek a látványvilágába próbáltam menekülni a sztori elől. Egy képregényben igenis sok múlik a szövegen, Azzarello pedig itt látványosan elhanyagolta azt, pedig ha több kapaszkodót kapunk, akkor esetleg a történet is élvezhetőbb lett volna.
Mondhatnám, hogy erre bőven elég lett volna egy kötet is, de az a helyzet, hogy ezt még egy hat részes sztori keretein belül is furcsálltam volna. Nem mondanám, hogy ez egy pocsék történet, mert vannak benne érdekes kérdésfelvetések, de a lezárás happy end-je ezt szinte teljes mértékben semmissé teszi. Ja, és fun fact: két oldal random fekete-fehér.

Megjegyzések