A vadállat a becsületéért bármire képes - NMK #38 - A Csodálatos Pókember: Kraven utolsó vadászata

A halál központi helyet foglal el a képregények világában; hősök és gonosztevők halnak meg, térnek vissza, majd megint meghalnak, hogy aztán újra visszatérhessenek valamilyen szövevényes módon. Kevés olyan eset van, amikor a tragédia teljes valójában végleges marad, és nem jönnek be a képbe alternatív univerzumból való karakterek vagy klónok, de az eredeti karakter visszatérése sem elképzelhetetlen. A Nagy Marvel-Képregénygyűjtemény legújabb, 38. kötetében az egyik legborúsabb Pókember-történet kapott helyet, ami többféle nézőpontból járja körbe a halál témakörét. Még ha az itteni események nem is véglegesek, J. M. DeMatteis igazán merész módon közelíti meg Kraven és Pókember látszólag soha véget nem érő, életreszóló harcát. Annak a valakinek a motivációja tárul fel előttünk, akit Pókember még egy rosszabb napján is simán legyűrt, és sosem tekintette igazi vetélytársnak. A karakter igazi valójáról rántja le a leplet DeMatteis ebben a magyarul már harmadjára megjelenő történetben.
Nemhogy az olvasóknak, de még magának Pókembernek is teljes meglepetésként hat Kraven ilyen mértékű megszállottsága. Az egyetlen vad, akit soha nem tudott legyőzni, és mindig túljárt az eszén, egy hatalmas törés az orosz vadász számára. A William Blake vers átírta változata egyfajta refrénként szolgál, a történet első és utolsó részében levő sírásás pedig keretes szerkezetet szolgáltat ennek a megdöbbentő történetnek. Már maga a tudat is hátborzongató, hogy valakit élve eltemetnek (az idevágó Ryan Reynolds-filmet amúgy merem ajánlani), de hogy az pont a mindig poénkodó hálószövővel történjen meg, még nagyobb súlyt kölcsönöz a történetnek.

A kötet borítója, ami egyébként a Web of Spider-Man 32. számának borítója, tökéletesen visszaadja azt a sötét, nyomasztó, már-már horrorisztikus hangulatot, amit a történet olvasása közben érezhetünk. Kraven beteges megszállottsága veszélyesebbnek és ijesztőbbnek állítja be a akraktert, mint az eddig valaha bármelyik Pókember történet is, a lezárás pedig ennek megfelelően hasonlóan nehézre sikeredett. Vermin karakterének jelenlétét néhol feleslegesnek éreztem, de az ő jelenlétének is teljesen logikus helye volt a történetben, pláne, hogy Kraven a halála után is kihívás elé állítja Peter-t neki köszönhetően.
Nem ez az első alkalom, hogy elolvastam ezt a történetet, és valószínűleg nem is az utolsó. Akik eddig vidám, happy end Pók-történetekben utaztak eddig, azoknak valószínűleg hatalmas kontrasztot fog képezni ennek a történetnek az olvasása a többihez képest. Egyértelműen Kraven karakterének csúcspontja ez a történet, amit véleményem szerint a későbbiekben jobb lett volna nem abajgatni, de hát a képregények világa már csak ilyen. Élet, halál, élet, majd megint halál...

Megjegyzések