Szuperhős mánia - Ha/Ver (Kick-Ass): Harmadik könyv

Ha megkérdeznék egy képregényrajongót, megfordult-e már a fejében valaha, hogy milyen érzés lenne szuperhősnek lenni, valószínűleg kevesen vallanák be az igazságot. Legyen az egy álom, vagy kósza gondolat, kortól függetlenül le merném fogadni, hogy legtöbbjükkel történt már ilyen. Vagyis nagyon remélem, hogy nem csak én álmodtam azt, hogy repülök, hatalmasakat ugrálok és rendet teszek a városban, vagy hálóhintázva érkezek haza titokban, az ablakomon bemászva. Dave Lizewski egy befelé forduló, kevés baráttal rendelkező srác, akinek a lányoknál sincs valami nagy sikere, egy dologban viszont vitathatatlanul osztályelső lenne: a képregények ismeretében. Úgy gondolta, ideje az érdeklődési körét beemelni a való életbe, és kitalálta, hogy szuperhős lesz. Mindenféle képesség, erő, vagy harcképzettség nélkül. Batmannek sincs szuperereje, miért pont nála okozna ez gondot?
Harmadik alkalommal jelentkezik a Fumax kiadó a fekete humorban tocsogó, szemtelenül realista, k*rvára szórakoztató, Ha/Ver című szuperhős-paródia képregénnyel. Annak idején már a filmet is imádtam, de amikor elolvastam az első kötetet, rájöttem, hogy ebből minél többet szeretnék ebből olvasni. Míg a film nem tartotta a színvonalat, és a második rész már jóval lagymatagabb lett, addig a képregénysorozat esetében a harmadik kötetbe is ugyanolyan nagy lelkesedéssel kezdek bele, és hajlamos vagyok együltőhelyemben elfogyasztani az adott kötetet. Mark Millar, a sorozat írója kétségtelenül ráérzett arra, hogyan kéne létrehozni egy wannabe-szuperhősképregényt, mindezt úgy, hogy a színvonal egyre csak emelkedik, és egyre többet tudok őszintén nevetni Dave kalandjain. Most komolyan, melyik hősnek van "Mutterbever" nevű ellenfele? Mondjuk a seggberúgásról is kevés igazságosztó nevezi el magát.

A szuperhősök és szupergonoszok öngerjesztő hatásának taglalása előkerült már többek között a két legnagyobb kiadó történeteiben is, itt azonban rövidtávon láthatjuk azt a folyamatot, ami a szuperhősképregényeket is meghatározza. Színre lép a kissé bárgyú, tapasztalatlan, ámde ambiciózus önjelölt hős, majd nem sokra rá kihívóra akad egy bűnöző személyében. Ezután még több hős, még több bűnöző generálódik, és elérünk oda, ahova Millar a jelenlegi történetet helyezte; ezúttal komplett, szupernek nem mondható átlagemberek csapata küzd meg egymással a jó és a rossz oldalról. A tét folyamatosan nő, Dave egyre nagyobb szarban van, és a következmények is minden eddiginél lesújtóbbak. Ez már nem játék többé, a zárkózottság és unalom szülte szuperalteregók harca bizony véres következményekkel jár. Olyanokkal, amiket nem lehet többé a szőnyeg alá söpörni, de igazából azon sem lepődnék meg, ha Dave ugyanúgy folytatná az igazságosztást ezután is. Hiába fizet nagy árat, nála ez egy megszállottság, amire folyton késztetést érez, és ezzel megint csak visszakanyarodnék a mainstream szuperhőstörténetek felé. A belülről jövő megszállottság ott is ugyanolyan markáns, amit kifigurázva, és drasztikusan túltolva mutat be Millar.
John Romita Jr. ugyanazzal az eleganciával ábrázolja az átlagos, hétköznapi panelekkel operáló jelenetsorokat, mint a brutális leszámolásokat, ahol nem sajnálja sem a vért, sem a repkedő végtagokat. Már-már Tarantino-i túlzásokkal élve tárul elénk ennek az abszurd történetnek a képi világa, ami minden egyes kötettel az ingerküszöböt is igyekszik a végletekig kitolni. Sepsi László remekül ráérzett arra a laza és kendőzetlen stílusra, ahogy ezeket a karaktereket érdemes magyarul megszólaltatni. Nem egy beszóláson derültem jókat, ami a fordításnak köszönhető. A fekete humor, illetve véresen nem komoly jelenetsorok ezúttal szomorú véget érnek, de hát milyen is lenne egy ilyen kaliberű képregény happy end-del? Elárulom: #&+*@ gáz!

"Jézusom, Dave! Ennél még az is jobb lenne, ha drogoznál! Ez beteges! Miféle emberekkel barátkozol te?" Jimmy Lizewski, Dave faterja


Megjegyzések